A Fazekas Gimnáziumban kezdted el a középiskolát. Miért ide jelentkeztél?
Ha a matematika iránti érdeklődésemet szeretném elmondani, kicsit messzebbre kell visszamenni az időben. A szüleim mindketten villamosmérnökök, és amerre csak nézünk a családban, szinte mindenki mérnök végzettséget szerzett. A matematikával ennek következtében, nem volt nehéz szorosabb viszonyba kerülnöm. Mondhatni kötelező gyakorlat volt számomra. Bár mindkét húgom megúszta ezt a kötelezettséget: egyikük bölcsész, másikuk pedig orvos lett.
Az első emlékem a matematikával kapcsolatban, hogy apai nagypapám, akit nagyon szerettem, még óvodás koromban elkezdte egy elsős matekkönyv feladatait velem megoldatni. Amikor aztán az iskolába kerültem, ezek tök jól mentek nekem, és valahogy mindig volt egy pici előnyöm a többiekkel szemben, amit nagyon élveztem. Emlékszem, hogy amikor két sort kellett írni abból, hogy három meg négy az hét, plusz négy, az tizenegy, akkor én két oldalt teleírva folytattam a sorozatot, mert egyszerűen élveztem a számolást. Az első ilyen igazán nagy sikerélményem az volt, amikor másodikos korunkban megkérdezte a tanító néni, hogy a vörös csillag hány szögű. Mindenki rávágta, hogy öt. Én meg mondtam, hogy tíz. Elsőre kiröhögött mindenki, de hát az valójában egy tízszög. Ekkor megértettem, hogy a matematikában nem a többség dönt. Be lehet bizonyítani, hogy valami igaz, vagy hamis, és ez egy objektív dolog, nem szavazás kérdése.
Matek szakkörbe is jártál?
Elég hamar kapcsolatba kerültem Pósa Lajossal, aki édesapámnak volt diáktársa. Ő javasolta Csahóczi Erzsi néni szakkörét, oda kezdtem el járni, és aztán jöttek a különböző matekversenyek. Egyébként a szüleim mindketten a Fazekas matek tagozatára jártak, úgyhogy adta magát, hogy akkor én is oda menjek.
Itt a zseniképzőben hogy érezted magad?
Kétségtelen, hogy voltak olyan zseniális osztálytársaim is, mint Csörnyei Mariann, aki 25 évesen már nemzetközi matematikai kongresszusok meghívott előadója volt, harminc éves korára pedig olyan tételeket bizonyított, amiket évszázadok óta nem tudtak megoldani, vagy Futó Gábor, aki végül nem ebbe az irányba orientálódott, de amibe belefogott, abban nagyon sikeres lett. Emellett viszont egy teljesen normális osztályunk volt, ma is összejárunk.
Bár a Fazekasban kezdtél, végül nem ott érettségiztél.
Édesapám vendégprofesszori meghívást kapott Japánba, és az egész családot vitte magával. Tokióban egy nemzetközi iskolába kerültem be, ami szintén elitiskola volt, bár a Fazekassal szakmai szempontból nehéz versenyezni. Míg itthon egy jobb versenyhelyezésnek is örültem, ott a Kanto Plains angol nyelvű matekversenyen tönkrevertem a mezőnyt. Ott merült fel először, hogy nem a BME informatikára megyek majd, mint addig gondoltam. Japánban ugyanis nemzetközi érettségit kellett tennem, ám ezzel a nemzetközi érettségivel a BME akkor nem tudott mit kezdeni: ha majd hazajövök, itthon is le kell érettségiznem. Nem tudom, hogy van-e olyan diák, aki szeret kétszer érettségizni, én nem tartoztam ezek közé, és úgy gondoltam, akkor nézzük meg, hogy milyen más lehetőség van. Így jött a képbe Cambridge, ami abban a középiskolában nem tűnt nagyon elborult ötletnek. Végül különböző ösztöndíjak segítségével a költségeket is tudtam fedezni, és fel is vettek az egyetem matematika-informatika szakára. Így lettem tulajdonképpen matematikus végzettségű, bár ez egy matematikai BA képzés volt, ami Magyarországon akkor még ismeretlen volt. Ez egy főiskolai diplomának számított a magyar rendszer szerint.
Nem akartál Cambridge-ben tovább tanulni?
Bevallom, rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok igazán kiemelkedő matematikus, és az alkalmazott matematika felé orientálódtam. Pályáztam egy-két helyre, de sajnos nem sikerült ösztöndíjat szereznem, és így hazajöttem. Egy rövid időre elhelyezkedtem egy biztosítónál matematikusként, az igény azonban megmaradt bennem arra, hogy valamilyen módon továbblépjek.
Ekkor jött a Leuveni Egyetem?
Olyan ösztöndíj lehetőségeket kerestem, ahol lehetőség van arra, hogy mesterdiplomát szerezzek külföldön. Megint ösztöndíj kellett hozzá. A Soros Alapítványnak volt egy a Leuveni Katolikus Egyetemmel közös programja: ezt sikerült elnyernem. Mivel ez már egy mester szintű közgáz képzésre szólt, az egész nyaramat azzal töltöttem, hogy megpróbáltam megtanulni azt, amit a közgazdász alapképzésben tanulhattak a diákok.
Itt, a Leuveni Egyetemen találkozol Luc Lauwers-szel.
Eleinte azt gondoltam, hogy ökonometriával fogok foglalkozni, mondjuk inflációmodellezéssel. De valójában engem a matematikai tanulmányok során mindig a logika, a diszkrét matematika érdekelt igazán. Megdöbbenve tapasztaltam azt, hogy a játékelmélet borzasztó közel áll az érdeklődésemhez. Luc előadásai egyszerűen lenyűgözően érdekesek, rendkívül világosak, jól érthetőek voltak. Egy számomra eddig alig ismert világ nyílt ki előttem. Egy olyan matematikán alapuló tudományág, ami egészen változatos gazdasági-társadalmi problémákra ad válaszokat. Mintha az Asimov Alapítványából ismert pszichohistória vált volna valósággá. Később véletlenül meghallgattam Massimo Morelli szemináriumi előadását, ami az Európai Unió bővítéséről szóló játékelméleti modellezésről szólt. Ennek hatására diplomamunkám egy olyan dinamikus játékelméleti modell lett, mely szerint sokkal értelmesebb volna, ha a ma visegrádi országoknak nevezett csoport tagjai összefognának és együtt ülnének le az asztalhoz az Európai Unióval tárgyalni, ezzel elérve, hogy az Unió ne tudja a tárgyalásokon egymás ellen kijátszani őket.
Akkor te már tudtad, hogy a magyarok milyen szerepet játszanak a játékelméletben, akár Neumann Jánosra, akár Harsányi Jánosra gondolunk.
Tulajdonképpen akár hungarikumnak is lehetne nevezni a játékelméletet. Bár arról megoszlanak a vélemények, hogy pontosan mi érdekelte Neumannt ebben a történetben. Egy városi legenda szerint nagyon szeretett pókerezni, és mivel olyan kiváló fejszámoló volt, hogy akár rendkívül bonyolult dolgokat is ki tudott számolni fejben, ezért arra gondolt: felépít egy modellt arra, hogy a pókerben milyen módon lehet optimálisan blöffölni, és azt játék közben kiválóan hasznosíthatja. Azt nem tudjuk, hogy tényleg emiatt kezdett-e el játékelmélettel foglalkozni, állítólag csapnivaló pókerjátékos maradt. Persze gyakran alakul úgy az életben, hogy aki az elméletben jó, az a tudását a gyakorlatba nem mindig tudja átültetni.
A PhD utána hová mentél dolgozni?
A bírálóbizottságom egyik tagja, Hans Peters, a Maastrichti Egyetem professzora hívta fel a figyelmemet egy Maastrichtban meghirdetett állásra. Elnyertem egy assistance professori pozíciót, amit végül is két évig töltöttem be, mert utána sikerült megkapnom egy Marie Curie-ösztöndíjat. Tulajdonképpen ugyanannál az asztalnál ültem, csak akkor már egy kicsit megváltozott feladatkörrel, így nagyobb súllyal tudtam kutatással foglalkozni.
Négy év eltelte után magyar szemmel nézve nagyon magas követelményeket fogalmazott meg a vezetőnk, és kicsit féltem is attól, hogy nem fogom azokat teljesíteni. Ekkor már a feleségemmel szerettünk volna hazajönni, egyebek mellett azért, hogy a gyerekeink magyar iskolába járjanak.
Magyarországon akkoriban nem volt semmiféle beágyazódásom, hiszen nem jártam itthon egyetemre, bár az édesapám, sőt akkor még a nagypapám is egyetemen dolgozott, de nem olyan területen, amik engem érdekeltek.
Szerencsém volt. Az akkor még létező Budapesti Műszaki Főiskola rektora, Rudas Imre elhatározta, hogy a főiskolából egyetemet akar csinálni, és robbanásszerű fejlődést hoz az intézmény tudományos életébe. Azt mondta nekem, hogy nagyon örülne annak, ha én látnám el a gazdasági kar tudományos dékánhelyettesi teendőit. Úgy gondoltam, hogy ez egy nemes feladat, talán egy kicsikét nagyobb, mint amit az én korom akkor indokolt, de örömmel elvállaltam. Megpályáztam, rögtön főiskolai tanárnak vettek fel, ami nagy ugrás volt ahhoz képest, ahogy mondjuk Magyarországon fiatal kutatóként végig kellett volna mennem a ranglétrán. Szerencsére közben megírtam azokat a publikációkat, amik indokolttá tették a döntést.
Elsők között nyertél Lendület pályázatot.
Már az első kiírásra is jelentkeztem, de ott még nem kerültem be a nyertesek közé. Tanulva az észrevételekből, a második körben az enyém lett az első nyertes társadalomtudományi Lendület pályázat. Erre azóta is nagyon büszke vagyok.
Közben az Óbudai Egyetemen rá kellett jönnöm, hogy nem igazán tudom megvalósítani azt, amit korábban terveztem. Ennek leginkább strukturális okai vannak: nehéz Magyarországon jó, nyugati értelemben véve is értékelhető kutató közgazdászt, vagy üzleti területekkel foglalkozó embert találni.
2010-ben jössz a KTI-be.
A Lendület program abban az időben úgy nézett ki, hogy kizárólag kutatóintézetben lehetett létrehozni kutatócsoportokat. Teljesen mások voltak a feltételek, bizonyos értelemben sokkal szigorúbbak, mint manapság. Akkor tényleg az agy visszaszívás volt a cél.
Az én kutatócsoportom, úgy állt össze, hogy a csoporthoz csatlakozott a KTI-ben dolgozó Simonovits András, hiszen neki vannak játékelméleti érdeklődései, hazahívtam Magyarországra Bíró Pétert, aki azóta egyébként már kétszer is nyert Lendületet saját jogon, Habis Helgát, aki aztán később kilépett a csoportból és most a Corvinus Egyetemen oktatási rektorhelyettes, valamint Csóka Petit, aki ma már doktori iskola vezetője szintén a Corvinuson. Akkor úgy volt, hogy három év után lesz egy első-, és aztán öt év után egy komolyabb értékelés, és ha igazán jól működik a csoport, akkor ezt a viszonylag kiemelt finanszírozást véglegesítik. Nem voltak pontos számok meghatározva, hogy mi a kiváló teljesítés. Úgy dolgoztunk, ahogy az erőnkből tellett, teljes gőzzel ment a kutatás, tényleg a végletekig feszítve, ennek köszönhetően végül is sikerült is elnyerni ezt a hosszú távú finanszírozást, ami beépült azóta a kutatóintézet költségvetésébe, és így a mai napig meg tudott maradni a kutatócsoport.
Milyen volt ez az integrálódása KTI-be?
Azzal kezdeném, hogy igazából nekem nem volt teljesen új a KTI-val való kapcsolat. Korábban már több hónapot vendégkutatóként voltam itt. Elég sok ember sikerült akkor megismernem, és ezért is bátorkodtam Halpern Lacit megkeresni azzal, hogy a Lendület pályázatomat az intézeten keresztül adjam be.
Az, hogy mennyire sikerült beilleszkednünk, ez egy nagyon nehéz kérdés. Bizonyos értelemben szerintem a Lendület programnak nem az volt a célja, hogy beilleszkedjünk, hanem az, hogy felforgassuk ezeket az intézeteket. Nálunk erre talán kevésbé volt szükség egyébként, mert úgy gondolom, hogy az intézet nagy része olyan kutatásokat végez, ami tényleg nemzetközi szinten is kiváló. Talán más kutatóközpontoknál a felforgatásnak nagyobb volt a jelentősége.
Mi behoztuk ide a játékelméletet, ami az elméleti közgazdaságtudománynak is csak az elméleti hátterét adja, így bizonyos értelemben nagy távolságot kell áthidalni ahhoz, hogy más, főleg empirikus kutatókkal kapcsolatba kerüljünk. Ezen még sokat kell dolgoznunk, de bízom benne, hogy sikerül. A játékelmélet tényleg mindenütt ott van, éppenséggel lehetne akár a különböző kutatócsoportok közötti kapcsolódási pont.
Az Óbudai Egyetemmel mikor ért véget a kapcsolat?
Akkor, amikor átjöttem a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre. 2017-ben egyszerre a dékán és vagy 40 oktató hagyta itt a Gazdasági- és Társadalomtudományi Kart (GTK) és Koltai Tamás, a BME GTK új dékánja szerette volna a kar kutatási profilját megerősíteni. Ennek keretében olyan kutatókat hívott ide, akik már bizonyítottak, komoly nemzetközi publikációkkal rendelkeznek. Így kerestek meg engem is. Ugyanakkor már az elején felvetődött a Kvantitatív Társadalom- és Menedzsmenttudományi Kutatóközpontnak a létrehozása, ami talán egy nagyon hangzatos név, de valójában egy közepes méretű kutatócsoportról van szó. Ide szinte kizárólag külföldről, a nemzetközi álláspiacról érkeztek fiatal kutatók. Olyan munkatársakat kerestünk, akik a nemzetközi kutatói környezetben már bizonyítottak. Főállásban a KRTK-ban vagyok továbbra is, a BME-n csak részállásom van.
Alapvetően továbbra is a kooperatív játékelmélet az, ami az érdeklődésed középpontjában áll?
Ha valaki megkérdezi, hogy mivel foglalkozom, azt mondom, kooperatív játékelmélettel. A játékelmélet stratégiai konfliktusokat vizsgál. Ez nagyon elméletinek, absztraktnak hangzik, de van bennem igény arra, hogy gyakorlati dolgokkal is foglalkozzak. Tulajdonképpen ahol emberek, vagy emberek által vezetett, képviselt vállalatok, országok lépnek kölcsönhatásba, ott megjelenik a játékelmélet, például valamiféle taktikázás során. Nagy öröm, ha a játékelméleti tudásomat fel tudom használni fontos társadalmi-politikai-gazdasági problémák megoldására, de ezen a téren még van mit fejlődnünk, sokkal szélesebb körben tudnák hasznunkat venni ezen a területen a döntéshozók, mint gondolnák.
Az EU kutatási projektjeinek és különböző operatív programjainak egyik jellemzője, hogy az alkalmazott kutatásokat szívesen támogatják. Tehát ha van egy alapvetően elméleti profilú nemzetközi együttműködés, akkor elvárják az ipari kapcsolatokat, az alkalmazott, megvalósult dolgokat, termékeket, szolgáltatásokat. Egyszerre van tehát egy belső igényem, és egy külső nyomás is arra, hogy egy kicsit az alkalmazottabb dolgok felé forduljak.
Nagyon érdekelnek a játékelmélet politikai alkalmazásai: újabban a választási rendszerekkel, a választási törvények igazságos kialakításával és ezzel kapcsolatos elosztási problémákkal kezdtem foglalkozni. Az egyik konkrét kérdés pillanatnyilag az, hogy miért hackelik a gyakorlatban a tudomány által kifejlesztett módszereket, vajon mi lehet erre a magyarázat. Persze általában van egy magyarázat egyébként, csak azt nem mindig olyan könnyű feltárni. Kézenfekvő lehet az a válasz is, hogy esetleg a törvényhozók nem ismerik a szakirodalmat, és egyszerűen nem jut el hozzájuk a megfelelő információ. Ha ez így van, akkor meg kell tanulnunk a tudomány eredményeit jobban kommunikálni a világ felé.
A másik irány, amivel jelenleg foglalkozom, egy nagyon fontos, kurrens problémakör. Az Energia Hivatal megkeresett minket azzal, hogy valaki játékelméleti módszerekkel próbál gázhálózatokkal foglalkozni, ugyan ők nem teljesen értik, de hátha mi tudunk segíteni. Ez egy borzasztó érdekes terület, már a negyedik cikkünket jelentettük meg ebben a témában, annyira beleástuk magunkat az egészbe, hogy most éppen egy energetikai konferenciát is szervezek belőle.
Pillanatnyilag nagyon erős az Európai Uniónak az import igénye az energiahordozók, különösen a földgáz tekintetében, és mint tudjuk, a gáz jelentős része a közelmúltig gázvezetékeken érkezett, főleg Oroszország felől. Talán van, akinek magától értetődő, de korábban mégis kevesen vizsgálták meg, hogy egy ország adott gázvezeték(ek) mentén helyezkedik el, milyen hálózati összeköttetésekkel rendelkezik, az alapvetően befolyásolhatja az alkupozícióját és az ellátásbiztonságát. A modellek segítségével megérthető, hogy például az Északi Áramlat megépítése és bővítése közvetett módon hozzájárulhatott ahhoz, hogy az orosz-ukrán konfliktus egy háborúig eszkalálódjék, és végül is az oroszok megtámadják Ukrajnát.
Mi az ami igazán kikapcsol?
Amivel nagyon sok időt töltök, az a genealógia, a családtörténeti kutatások. Ez megint csak családi örökség. Édesapám nagy név ezen a területen, emiatt én sokáig teljesen elutasítottam, mondván, hogy majd ő megcsinálja, ami érdekes, én meg keresek magamnak más dolgot. Aztán valahogy egyszer előkerült egy nagy halom irat a feleségem nagymamájánál, és ahogyan elkezdtem azokat rendezgetni, valamint hozzánéztem saját iratokat is, egyre jobban belebonyolódtam. Végül az lett belőle, hogy a szabadidőm legnagyobb részét ezzel töltöm. Persze ma már itt sem kell poros levéltári akták fölé görnyedő kutatókat elképzelni, hiszen a források nagy része online elérhető.
Mi az, ami ebben lenyűgöz téged?
Szerintem sokan azt hiszik, hogy a családtörténeti kutatások főuraknak valók, mert nyilván nekik borzasztó érdekes, hogy mondjuk ott lesz Nagy Károly a családfán hatvankétszer. De az igazán érdekes szerintem az, amikor valaki veszi a fáradtságot, és megtalálja hentes őseit. Én hálózatként látom a családtörténetet: szinte mindenkit rokoni szálak kötnek össze és nagyon érdekes felfedezni, hogy kik hogyan kapcsolódnak. De nagyon tanulságos is, ahogy egyes főúri családok – lám-lám – köznemesből egy-két generáción belül hercegi családdá váltak egy-két jó házasság, egy-két udvarközeli állás, és némi pénz segítségével.
Az interjút Siposs Zoltán készítette
