Az életrajzodban az áll, hogy Héderváron születtél.
Polgári családba születtem, a szüleim, meg részben a felmenőim is, győriek voltak. Anyai ágon az őseim terelték a marhákat föl Bécsbe, meg Münchenbe, majd győri marhakereskedőként élték az életüket. Apai ágon pedig egy híres fotográfus volt a dédapám, akit szintén Rechnitzer Jánosnak hívtak, ő a magyar fotográfiatörténetben is helyet kapott, Bánát-Bácskában, nagy műteremhálózatot működtetett. A hat gyerekéből kettő vette át a műtermeket, ők a fotográfia helyi, menő szereplői voltak. Apai nagyapám Pozsonyban járt katonaiskolába, ahol nemcsak tiszt, hanem hadmérnök is lett – később, leszerelése után Győrben telepedett le. Feleségül vette Hassler Irént, a győri vasútállomáson működő resti tulajdonosának a lányát. Ebből a házasságból született az apám 1905-ben. Apai nagypapám zseniális figura volt. Zenét szerzett, gyönyörűen rajzolt, festett, hiszen a fotólaborban gyerekként neki is retusálnia kellett a fényképeket.
Édesanyám családja, a Szauterek, Győrben híres família lett, mert a második világháború előtt anyám nagybátyja, Szauter Ferenc volt a polgármester. Anyai nagypapám az I. világháborúban életét vesztette. A Szauter família édesanyámat, mint hadiárvát nagy szeretettel vette körül, igazi úrilányként nevelték föl.
Apám orvosi egyetemre ment Pestre, annak hatására döntött így, hogy az édesanyját már nem tudták megoperálni, s vakbélgyulladásban meghalt. Az egyetem után hazatelepült, évekig fizetés nélküli gyakornokként dolgozott a győri kórházban: csak paraszolvenciát kapott. Öt pengőt, tíz pengőt adtak neki a betegek.Otthon lakott az édesapjánál, és amúgy a gyomorvarrógépet is feltaláló, híres Petz Aladár professzor mellett dolgozott segédorvosként. Anyámmal 1936-ban házasodtak össze, majd körzeti orvosként ténykedett egy Győr melletti faluban. A családom a ’30-as, ’40-es években a társasági élet megbecsült tagjaként folyamatosan részt vett a győri közéletben. A művészet pedig jelen volt az életünkben, hiszen szép tárgyak vettek minket körül, bár ezek nem nagy nevű művészektől származtak. 1948-ban apám Hédervárra került körzeti orvosnak, ott születtem meg 1952-ben. A település izgalmas hely, az a különlegessége, hogy nagybirtokközpont volt. Mi a Khuen-Héderváry kastéllyal szemben laktunk és éltünk, ide jártam óvodába, meg az első két osztályba, a kastélyparkban játszottam a többi gyerekkel, és ehhez még hozzáadódott a Szigetköz varázslatos világa. Apám innovatív figura volt, imádta a technikát. Maga javította az autóját, a motorbiciklijét, már 58-ban megvette az első televízióját. Jól lehetett fogni a határ közelében a bécsi tévét, mindig azt nézte. Nálunk családi tradícióvá vált, hogy fél nyolckor az osztrák híradót, a Zeit im Bildet néztük.
Így tudtál jól megtanulni németül.
Állandóan a tévé mellett ültem, és belém ivódott. A másik ok, ami a némettanulást gerjesztette, az volt, hogy a szüleim, amikor valamiről bizalmasan akartak beszélgetni, akkor “Nicht vor dem Kind” fordulat következett és átváltottak németre. Baromira izgatta a fantáziámat, vajon mi a fenéről beszélgetnek? Szóval a németet én von Haus aus hoztam magammal. Hédervárról Győrbe kerültünk, majd 1965-ben szegény anyám meghalt, ami számomra igazi tragédia volt: tizenhárom éves voltam, kiskamasz, és ez máig ható fájdalom az életemben. Apám újra nősült, a mostohám kedves, rendes, törődő volt velem. Majd bekerültem a Révai Gimnáziumba, ahová apám is járt, kémia-fizika tagozatra vettek fel. Jó tanáraim voltak, sok mindent kaptam tőlük, hálával tartozom ma is nekik. Például a művészeti ismeretekben nagyon sokat jelentett nekem Cziráky Lajos festőművész-tanár, aki a ’60-as évek végén Jackson Pollockról, Picassóról, meg Daliról vetített diákat nekünk.
Az életutadat ismerve a kémia tagozat ellenére a Bunsen-égőktől, meg a lombikoktól elég messze kerültél.
Nem nagyon érdekelt engem, inkább a történelmet szerettem: Kertész László tanár úr jó történelemtanár volt, szemléletmódja, gondolkodása, emberi mentalitása sokat jelentett nekem.
Miért jelentkeztél a Közgázra?
Nem tudom. Az orvosi nem izgatta a fantáziámat. Apám szerette a társasági életet, például bridzspartikat rendezett minden héten. Jöttek a barátok, legtöbbjük orvos, és a régi vágású doktorok mindig az eseteiket mesélték egymásnak. Marhára untam ezeket a konzíliumokat.
Nem a pesti Közgázra jelentkeztél, hanem a pécsire.
Oda vettek fel, akkor kezdődött el Pécsett ez a képzés. Az első évfolyam volt, csak persze engem elvittek egy évre katonának Kalocsára, a forradalmi ezredhez. Ott naponta bridzseltünk, voltak közöttünk pesti srácok, és egyikük állandóan Lukács Györgyről mesélt. Nekem kinyílt a világ, hiszen erről az otthoni közegemben sohasem hallottam. A későbbiekben egy időre én is nagy lukácsista lettem, és mindent elolvastam, amit el lehetett tőle olvasni, sőt egy TDK-dolgozatot is írtam inspirációjára.
1970-ben lettél egyetemista.
A Pécsi Egyetem kihelyezett tagozata volt a budapesti Közgáznak. A professzori kar egy része a jogi karról, meg az orvosiról jött. Aztán felvettek gyakorlati embereket, akik addigra már megunták a vállalati világot.
Ipari tervező-elemző szakon végeztél.
Sipos Béla tanár úrnál írtam a disszertációmat, ő ipari programozással és modellezéssel foglalkozott, később ennek nagy hasznát vettem. Pécs igazán jó hangulatú világot jelentett. Kicsit árvának éreztem magam egyetemistaként. Miután megismerkedtem Törőcsik Máriával, aki ma a Pécsi Egyetemen marketing professzora, úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Még az egyetem alatt két lányunk született. Akkor ez kisebbfajta szenzációt jelentett. A pécsiek támogattak, kaptunk egy kis lakrészt a kollégiumban, amúgy mind a ketten ott nyüzsögtünk az egyetemen. Mari OTDK-kat nyert, én meg az egyetemi diákszervezetben, akkor KISZ-nek hívták, aktívkodtam.
Miután kétgyermekes családos ember lettél, az meg sem fordult a fejedben, hogy az üzleti szférában helyezkedj el?
Nem. Inkább a teoretikusabb dolgok izgatták a fantáziámat. Akkoriban alakult újjá Pécsett Bihari Ottó akadémikus vezetésével a Dunántúli Tudományos Intézet. Azelőtt évekig csak pangott, nem nagyon történt ott semmi, nem túl izgalmas, lokális ügyekkel foglalkoztak. Bihari Ottó akadémikussá válása után két vagy három évvel megkapta ezt az intézetet azzal a feltétellel, hogy területfejlesztési kutatásokat indítson. Összeszedett egy fiatal csapatot, amiben egyaránt voltak közgazdászok, szociológusok, jogászok, és régi, tradicionális földrajzosok. Engem is hívott. Ez az intézet valódi interdiszciplináris környezetet tudott kialakítani, ami nagyon izgalmasnak bizonyult a területi folyamatok vizsgálatához, mert egy várost vagy egy falut, vagy egy térséget, a maga komplexitásában tudtuk kutatni. Közben az akkori feleségemet meghívták tanársegédnek a Marketing Tanszékre, így Pécsett tudtunk maradni. Bihari professzor iszonyú jólelkű ember volt, azt mondta nekem, hogy fiam, két gyereked van, nem fogsz kollégiumban lakni! Egy éven belül – mert nagy ember volt ő a városban – el is intézte, hogy kapjunk egy tanácsi OTP-lakást. Óriási dolog volt ez 1977-ben!
Szóval multidiszciplináris környezetbe kerültél.
És mindamellett nagyon jó hangulatú társaságban. Volt ott egy idősebb közgazdász tanárember, Sas Béla, akit odavett Bihari, mivel ’56-ban exponálta magát. Évekig börtönben ült, utána meg nehéz körülmények között élt. Nagyon jó eszű, kiváló gondolkodású embert ismertem meg benne. Tudósi mivolta helyett inkább az emberségét emelném ki, ő volt, aki összeszoktatott bennünket, sok mindenben támogatta a többieket, elsősorban a fiatalokat.
Kezdetben az intézetben végeztek egy kutatást, aminek az volt a lényege, hogy a Dél-Dunántúl, ami akkor négy megyéből állt, egyes megyéi között milyen gazdasági kapcsolatok alakultak ki. Próbáltak regionális szinten gondolkodni. Én néhány cikk olvastán rájöttem, miként lehetne ezt modellezni, tehát nemcsak leíró módon, hanem egzaktabb formában vizsgálni. A módszert úgy hívták, hogy területi ágazati kapcsolatok mérlege. A matematikai részét a szakdolgozatomból merítettem, mert ugyanazokat a módszereket, technikákat kell alkalmazni itt, mint az ÁKM elemzéseknél. Beszámoltam a csapatnak erről, Vas megyében volt már ilyen analízisre precedens, abból indultunk ki. Elkezdtünk adatokat gyűjteni, közel ezer vállalathoz, céghez, telephelyhez tudtunk elmenni. Ez feledhetetlen élményt adott, jelentősen alakította a területi gondolkodásomat, mert testközelből láttuk a magyar vidéket, közvetlen tapasztalataink lettek arról, hogyan működik a gazdaság, az ipar, a szolgáltatás, a mezőgazdaság. Telephelyi iparok, ahol ezer ember dolgozott és Budapesten számfejtették a bérüket, zacskóban hozták “le” a fizetést. Nagyon erős társadalmi rajzot kaptunk. Sikerült összerakni a területi ÁKM-et, először Baranya megyére, amit megírtam doktorimban amit – akkor még volt kis vagy egyetemi doktori – 79-ben védtem meg a pécsi egyetemen. Az intézetben pedig folytattuk ezt a munkát, és megcsináltuk a mérlegeket egész Dél-Dunántúlra.
Volt ennek hatása?
Nagyot szólt, mindenki meg volt lepődve, hogy egzaktabb módszerekkel is lehet ezeket a viszonyokat elemezni. Az általam kidolgozott becslési eljárás volt érdekes, hogy miként lehet országos ÁKM-et ezt használni a területi mérlegek összeállításához. A területi gazdaságban az egymás között az áramlások miként zajlanak, milyenek a hozzáadott értékek, mekkorák a munkabérek, a járulékok és a különféle amortizációs költségek, a kiáramlás milyen irányú és mértékű, azaz mennyi megy beruházásra, fogyasztásra vagy exportra az egyes ágazatokból. A mérlegek statikus állapotot mutattak, amiből lehet következtetni, hogy egyes ágazatok milyen függőségi viszonyban vannak egymással. Ha növelni akarjuk a beruházást az adott területen egy egységgel, akkor ennek milyen gazdasági hatásai lesznek a bérektől az amortizáción át a teljes áramlási rendszerre. Becslési eljárásokat teszteltem, s azokat összehasonlítottam a felmérés alapján készült mérlegekkel. A másik, ami szerintem poén volt és újdonságnak számított, hogy egy környezeti mátrixot tettünk a gazdasági mérleg mellé. Azt becsültük, hogy milyen környezeti terhelései volt a régió/megye gazdaságának, mekkora volt egyes ágazatokban a szén-dioxid kibocsátás, mennyi szemetet termeltek, mennyi hulladék keletkezett. Akkor 1982-83-ban, már egyre izgalmasabbá vált a környezetgazdaságtan.
Ekkoriban már tanítani is kezdtél?
Igen. Mert itt volt az életemben egy kis kanyar. Egy barátom rábeszélt arra, hogy hagyjam ott az intézetet, mert nem lehet belőle megélni. Beajánlottak engem a Pollack Mihály Műszaki Főiskolára gazdasági igazgatónak. Otthagytam a kutatói pályát két vagy három évre, ami egy izgalmas kalandnak bizonyult, mert közel 150 embert kellett vezetnem, és eladdig halvány fogalmam sem volt arról, hogy miként működik egy kvázi vállalat. Tanultam az egyetemen ipari tervezést-szervezést, de hát egyszerűen nem tudtam, hogy a könyvelési belégek meg a főkönyvi tételek micsodák.
Hány éves voltál ekkor?
32, te jó Isten! Ezt még fokozta az, hogy megromlott a házasságom, s egy hosszú válási periódus kezdődött, ami miatt lelkileg is eléggé rossz passzba kerültem. De az lett a nagy tanulság és csoda, hogy megtanultam embereket vezetni. Rájöttem arra, hogy miként kell dönteni, megnyerni a csapat egy részét magamnak, és arra, hogy mindezt úgy tudom elérni, hogy pozíciót, pénzt adok nekik, meg döntési jogkört. De egy-két év múlva rá kellett jönnöm, hogy nekem ez már nem buli. Közben beadtam a kandidátusi disszertációmat, visszavonzott a tudományos pálya. Ebben meghatározó szerepe volt Enyedi György akadémikusnak, későbbi mentoromnak. Ő 1982-ben vette át a Dunántúli Tudományos Intézetet, amit Regionális Kutatások Központjává alakított át. Tóth József professzor békéscsabai részlege egyesült a pécsivel, sőt akkor már Kecskeméten is működött tudományos osztály, Csatári Bálint barátom vezetésével, ők is csatlakoztak.
Egy novemberi napon 1985-ben találkoztam Enyedivel, azt kérdezte tőlem: mit csinálsz? Vergődöm, mint hal a parton, utálom a munkám – válaszoltam –, élek valakivel, borzasztóan zűrös a viszonyom, szóval szörnyű a helyzetem. Azt mondja, találkozzunk. Elmentünk ebédelni azt mondta nekem: “Te, figyelj ide! Hallottál az innovációk térbeli terjedéséről? Mondom, nem hallottam semmit. Akkor menj be a könyvtárba, nézzél utána, van egy nagy adatbázisom, csináljunk ebből egy modellt, valami izgalmas elemzést.” Ez az időszak volt, amikor a ’70-es évek végén, a 80-as években, az iparszerű mezőgazdasági termelés került előtérbe. Hatalmas területeket vontak össze, Amerikából hoztak John Deer traktorokat, speciális vetőmagokat, és nagy táblákon kezdték el a mezőgazdasági termelést. A téeszeket akkor kezdték összevonni, hogy ne kistáblás művelés legyen, és elkezdett szárnyalni a magyar mezőgazdaság.
Enyedi eredetileg agrárközgazdász volt, és kis francia kockás lapon gyűjtötte ki az adatokat, hogy melyik téeszben, melyik faluban mikor, hány hektárra növelték a területek bekapcsolódását az iparszerű rendszerbe. Továbbá mennyi volt a terméshozam, és mindenféle más vicik-vacak tényezőket. Egy baromi jó idősoros adatbázis jött létre, lehetett látni, hogy melyik kistérség volt az országban innovatívabb, hol álltak rá jobban erre az új termelési-technológiai rendszerre. Ki kellett söpörni az orosz technológiákat, el kellett kezdeni egy más típusú termeléstechnológiai rendszer kialakítását. És akkor Gyurkával összeraktunk egy modellt, ami megjelent a Tér és Társadalomban, és nagy sikernek bizonyult, majd angolul is megjelent, mert érdekelte a nyugatiakat, hogy Kelet-Európában is vannak ilyen jellegű kutatások.
És akkor ő azt mondta nekem: Gyere vissza az intézetbe, hagyd ott a könyvelőket! Abban az időben egy konferencián Sopronban – sosem felejtem el – találkozott az akkori győri politikai elit egyik tagjával, aki azt említette, hogy Győr rendkívüli ütemben fejlődik. Mesélte, hogy már van főiskolájuk is, milyen jó lenne, ha egy akadémiai intézet is létrejöhetne, ami rangot adna a városnak. Nem tudták, hogy miféle intézet is lenne az. Enyedi meg rámozdult az ajánlatra. Azt mondta, hogy persze, hát miért ne? Legyen itt is egy regionális kutatási központ. Hazajön és mondta: Figyelj ide, ezek a győriek akarnak egy akadémiai intézetet alapítani Győrben, te pedig győri vagy, nem? Ezt a véletlent! Az életben, a véletlen visz előre! Hát ez marha jó! Akkor ismerkedtem meg egy csodálatos hölggyel, a jelenlegi feleségemmel, és nekivágtunk. Hazamentem Győrbe, ő meg, aki echte baranyai sváb lány volt velem jött. Amikor a győriek meghallották a nevem, azt mondták: “Hát persze, az apja orvos volt a Belvárosba, gyógyított bennünket.“ Befogadtak, örültek annak, hogy egy győri hazatért.Így alakítottuk meg az MTA Regionális Kutatások Központja Észak-dunántúli Osztályát 1986-ban. Pár év múlva ebből lett az RKK Nyugat-magyarországi Tudományos Intézete.
Először csak egy kis szobát kaptatok.
Igen, először a múzeumban kaptunk egy szobácskát, melyen négyen osztoztunk. Lados Mihály – aki nemrég halt meg Covidban, s az elvesztése nagyon lesújtott, mert szoros barátságban voltunk –, Sas Béla, no meg én. Felállt ez a csapat, amihez csatlakozott Szörényiné Kukorelli Irén, aki épp a kandidátusi értekézését fejezte be, Enyedinek volt az aspiránsa. Irén egyébként gazdaságföldrajzzal foglalkozott, majd vidékfejlesztéssel. A vidéki innovációk nagyszerű, nemzetközileg is elismert kutatója lett, később az MTA doktora címet is elnyerte.
Te lettél a győri osztály vezetője.
Igen, szóval osztályvezető voltam, aztán amikor intézetté alakultunk, én lettem az igazgató. Jó társaság gyűlt össze, tényleg folyamatos szellemi pezsgésben éltünk, sokat utaztunk, számos konferencián részt vettünk. Nagy szerencsék volt, mert az osztrák-magyar határtérség a nyolcvanas években aktivizálódni kezdett, és mivel jól tudtam németül, kapcsolatba kerültem a Bécsi Egyetemmel. Elkezdtük a határmenti együttműködést vizsgálni, hogy mi segíti, mi akadályozza a kapcsolatokat, hogyan működnek együtt a települések, a gazdasági szereplők. Ez már a rendszerváltozás időszakára és egyben a privatizáció kezdetére esik. Átalakult a győri gazdaság. Pezsgő légkörben dolgoztunk, nem a társadalmi depresszióval, meg a munkanélküliség világával kellett Győrben foglalkozni, hanem azzal, hogy privatizáltak, jöttek a befektetők. ’93-ban megjelenik az Audi, és egy hatalmas gyárat kezd el építeni. Inspiratív környezetben működtünk, ami arra ösztönzött, hogy elkezdek ismét az innovációk térbeli megjelenésével és terjedésével foglalkozni. Ekkoriban azt mondta nekem a titkárnőm, Havas Ágnes, egy Győrbe települt bécsi család leszármazottja, abszolút pünktlich, gemütlich, prezisierte Frau: “Mit szórakozik Maga itt bent? Maga már annyit összeírt, itt az idő, hogy írja meg a nagydoktoriját”. Mondom: “Ne hülyéskedjen Ági! Vezetni kell az intézetet. “ Azt válaszolta: “Ugyan már, fél évre most Maga elmegy alkotói szabadságra, minden hétfőn bejön, akkor beszámolok a történtekről, majd eligazítja az embereket, én meg itt leszek és behajtom rajtuk.” Határozott, nagy korpuszú hölgy volt Ági, sose felejtem el. Életem nagy segítője, köszönet érte. Így is lett. Fél év alatt összeraktam a nagydoktorimat és 1994-ben megvédtem, így lettem a földrajztudomány doktora. Akkor még nem volt regionális besorolás, csak bontakozott a regionális tudomány.
A cím komoly elismerést adott, részben a saját szakterületemen, mert az elsők között voltam az intézetben, aki meg merte ezt a lépést tenni. Utána többen még éveket szórakoztak vele. Volt olyan is, aki soha nem tudta beadni és megvédeni a disszertációját. Közben komoly kutatási feladatokat kaptunk, helyi- és kormánymegbízások, osztrák-magyar határra vonatkozó újabb elemzések. Azokban az években volt a PHARE CBC program, az uniós csatlakozás előtti időszak sok kutatási feladatot adott. Volt, amikor 18-an voltunk az intézetben. Prosperált, aminek az egész filozófiája, gondolkodása, na meg a kutatásai is innováció körül forogtak. 1998-tól kialakulnak a regionális intézmény rendszere, akkor elkezdtük a területi tervezést kutatni és gyakorlatba átültetni Lados Mihály kollégámmal, a területi tervezés módszertanáról közös könyvet is írtunk.
Friss nagydoktorként Enyedi beajánlott Laczkó László professzor úrnak, hogy legyek a titkára az Akadémián alakult Regionális Tudományos Bizottságnak. Miután szegény Laci hirtelen meghalt, rám testálták a bizottságot, és hosszú évekig én vezettem Győrből a magyar regionális tudomány akadémiai testületét. Öt vagy hat nagydoktort sikerült ezen idő alatt menedzselni. Foglalkoztunk az egyetemi oktatástól kezdve, a mesterszakok, a doktori képzés,az intézményi hálózat, a publikációs hátterek problémáival. Nemcsak a Tér és Társadalom megjelenését biztosítottuk, hanem folyamatosan könyvek, elméleti munkák megjelentetését ösztönöztük. Kettőt magam is írtam: az egyiket Lengyel Imre barátommal, a Regionális gazdaságtant, ami alapmű lett az oktatásban. Azt dolgoztuk fel a külföldi elméletek, elemzési módszerek adaptálásával, hogy mi a regionális gazdaság lényege a telephelyelméletektől kezdve, a regionális növekedés mozgató tényezőin át, egészen az innovációk terjedéséig. Ebben az időben a másik könyvem a Területi stratégiák címmel jelent meg, ebben a monográfiában a területi tervezés elméletét, módszertanát, s – kellő kutatási tapasztalatok birtokában – gyakorlatát dolgoztam fel.
Fontos állomás volt az életutamban, hogy 2002-ben megalakult a Győrben a Széchenyi István Egyetem. A korábbi főigazgató, Szekeres Tamás professzor úr, már a kilencvenes évektől szisztematikusan kezdte a főiskolát átépíteni, megújítani, pontosabban egyetemmé szervezni. Először közgazdasági, majd jogi képzés telepítette le, a műszaki képzést is baromira nyomta, nem utolsó sorban az akkor már itt működő Audi miatt is. Megkeresett az új rektor, hogy nem akarok-e a gazdaságtudományi karon dékán lenni. Hát mondom, konkrétan nem tudom, mi egy dékán munkája, nekem itt van a kutatóintézet. “Jaj, nem nagy dolog ez, csak egy napot kell foglalkozni vele, mellette pedig nyugodtan tovább folytathatod a kutatást.” – győzködött. A szirénhangok elcsábítottak. Az első félévben tényleg valóban csak egy napot kellett bent lennem, aztán kettőt, majd hármat, a végére azt vettem észre, hogy ott kellett ülni az egyetemen egész héten, mert ilyen bizottsági, olyan bizottsági ülésekre kellett mennem. Na meg embereknek lelkük van, jöttek, panaszkodtak, segítsek. Szóval elég strapás volt az életem, az intézetet is igazgatni kellett, s néha egy-egy cikket is meg kellett jelentetni. Ráadásul az új rektor nyaggatott, hogy alapítsak egy doktori iskolát, mert nekem megvolt hozzá a pedigrém. 2003-ban megalakítottuk a Multidiszciplináris Társadalomtudományi Doktori Iskolát, amiben a jogászok és a közgazdászok még együtt voltak.Később szétváltunk (2008-ban) és így jött létre a Regionális és Gazdaságtudományi Doktori Iskola, amit még 13 évig vezettem.
De időközben már tanítottál?
2000-ben már kineveztek egyetemi tanárnak teljes állásba, ez anyagilag kedvező körülményeket teremtett a családom számára. A közgazdász képzésben kidolgoztuk a területfejlesztési specializációt, ami sikerrel működött évekig.
Már Pécsen elkezdtél tanítani, ugye?
Igen, a Polláckon, de aztán utána hosszú ideig nem oktattam.
Közben még a Tér és Társadalom főszerkesztője is lettél. Úgy látom, azért szép álláshalmozó voltál.
Hát igen, finoman szólva. Ritkán tartózkodtam otthon. Volt bennem szufla, meg másként működött a világ. Amikor elvállaltam a Tér és Társadalom főszerkesztését, akkor két kiváló szerkesztővel ( Nárai Márta, Hardi Tamás) dolgoztam együtt, én csak átnéztem a lapot, aztán bólintottam, vagy ha valami cikis anyag – nem sok – volt, azzal kapcsolatban döntöttem.
Dosztojevszkij azt mondta, hogy mi az orosz irodalomban mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk elő, ezt kicsit átalakítva a magyar regionális tudományban, mintha mindenki Rechnitzer köpönyegéből bújt volna elő.
Ez azért túlzás, hiszen akik előbújtak, azok nagyon tehetséges emberek voltak. Az én köpenyem csak arra kellett, hogy meglebbentsem nekik a lehetőséget. Tudni kell, hogy az akadémiai Intézet adta azt a szellemi bázist, amiből a Széchenyi István Egyetem társadalomtudományi részlegének színe javát jelentő doktori képzés kinőtt. Ahonnan aztán több professzor, tanszékvezető, vezető oktató került ki. Az Intézet egy jó hely volt, egy kiváló műhely, amit közösen teremtettünk meg, hoztunk létre. Nekem a dolgom az volt, hogy a jókat kiválasszam, terelgessem őket, segítsek nekik a tudományos karrierjük építésében.
Szerettél tanítani?
Igen, még mindig tanítok. Azt szeretem leginkább benne, hogy a katedrán állva mindig újragondolom azokat a tételeket, amiket tanítanom kell. Újra és újra megvizsgálom azokat a teóriákat, elméleteket, rendszereket, meglátásokat, elemzési metódusokat, amik egy-egy problémához kötődnek. Sajnos a magyar diákok általában nem kreatív partnerei az oktatónak, mert ők inkább befogadók, többnyire csak hallgatnak. Magyarországon nem divat visszakérdezni. Kevés az a hallgató, aki fel meri tenni a kezét, mondván, ne tessék haragudni, de nem jó az a képlet.
Emlékszem, amikor megjelent a könyvünk Lengyel Imrével, észrevettük, hogy maradt benne néhány sajtóhiba. A tíz évfolyamból két vagy három hallgató – talán ők olvasták el – találta meg. Az egyikük Smahó Melinda, oda is vettem az intézetbe, vele írtam meg a Területi politika című könyvemet. Melinda most az Egyetemen oktat, de nálunk kutat.
Az igazsághoz tartozik, hogy a doktori iskolában kiváló diákokkal találkoztam és tudtam velük együtt dolgozni és kutatni, ami, termékenyítőleg hatott szakmai világomra.
Hogyan élted meg a 2012-es váltást, a KRTK létrejöttét?
Az akadémiai intézeti rendszer átalakítása pálinkási diktátum volt. Ott ültem az Akadémián, amikor Pálinkás maga elé meredve csak mondta, mondta és mondta a magáét, és senkit nem hallgatott meg. Úgy érvelt, hogy nem lehet fenntartani 56 költségvetési helyet, össze kell vonni az intézeteket, és bizony racionalizálni kell, majd bulldog módjára verte át a kutatóközponti rendszert. Ezekben az új szervezetekben az egyes intézetek nem ismerték egymást. Nálunk három intézeti kultúrát gyúrtak egybe, a Simai-féle világgazdaságit, a Fazekas Karcsi-féle közgazdaságit meg a mienket, a sajátos területi elhelyezkedésünkkel, s szemléletünkkel. Ezeknek a kultúráknak az összetolása egyáltalán nem volt szerencsés, az összevonás komplikált folyamatnak bizonyult, eltelt 10 év, s lassan egymásra találunk, de lassan.
A Regionális Kutatások Központjában magában is különféle érdekek ütközöttek, hiszen sokféle mentalitást, diszciplínát, területiséget fogadott magába. A szociológusoknak más a lelkük, mint a közgazdászoknak vagy a geográfusoknak, jogászoknak – eltérő a szakmai hálózatuk. A regionalitást, magát a regionális szemléletet kiépíteni nagy energiát emésztett fel. Úgy érzem az összevonás után mindenki visszament a diszciplínájához, a regionalitást a többség, főleg a fiatalok otthagyták, dinoszauruszok meg lassan kihaltak. Vagyunk még hárman-négyen öregek, akik próbáljuk érvényesíteni a regionális tudományt, de a fiatal generációnak értelemszerűen mások az értékrendjei, megpróbálják a saját alkalmazkodási stratégiájukat kitalálni, és ma, itthon úgy néz ki, hogy ez nem más, mint az alap diszciplínákhoz való csendes visszatérés. Ez egyszerűbb út, nem kell küzdened, nem kell vitatkoznod, meg tudsz élni. Lehet, hogy periférikus a témád, mit tudom én, például a falusi társadalommal foglalkozol, így a szociológia nagy közösségéhez tudsz tartozni. Én kialakítottam egy kvázi kultúrát a saját világomban, ezt próbáltam a társaimnak közvetíteni. Ennek voltak eredményei, működött, talán egy ideig még fennmarad. Most volt az intézet alapításának 35. évfordulója, elegáns kötetben a korábbi évek meghatározó tanulmányait gyűjtöttek össze a kollégák. Ebben láttam te jó ég, közel hatvan ember volt, aki az intézethez kötődött, s akikre tehát valamilyen hatást gyakoroltunk.
Ahogy így mesélsz, azt látni, hogy egy hiperaktív ember vagy. Hogy éled meg az emeritusságot?
Dolgozom egy OTKA témán, amit lassan befejezünk, s ebben szerintem izgalmas összefüggéseket mutatunk be Kelet-Közép-Európa nagyvárosi hálózatáról. Kutathatok, tanítok a doktori iskolában, bejárhatok az intézetbe, van lehetőségem elmondani a véleményemet, még meghallgatnak.
Három nagyszerű lányom hét csodálatos unokával ajándékozott meg, a család gyakran van együtt, drága feleségem gondoskodása mindenre kiterjed.
Itt van a gyűjteményem, amit rendezhetek és nyaggathatok, ezzel is múlatom az időmet. Nem érzem azt, hogy hú, most már nem vagyok senki, kimaradok valamiből. Rá kell jönni arra, hogy a világ változik, a korral együtt más szerepek válnak fontossá az ember életében, mások a súlypontok, és ezeket kell élvezni, ezekben kell magadat megtalálni.
A Kortársban megjelent interjúdban, sok mindent elmondasz gyűjteményedről, tehát mindazt fölösleges újra elmondani. De mégis miről szól számodra a műgyűjtés?
A gyűjtő olyan, mint a drogos, a horgász vagy a futballszurkoló. Egy erőteljes szenvedély hatja át. A gyűjtés valamilyen inspirációból jön. Apám utolsó éveiben felülvizsgáló főorvos volt, és járta a vidéket: ellenőrizte a táppénzes betegeket, hogy jogosan vannak-e betegszabadságon vagy sem. Mondta a betegeknek, hogy mennyire szereti az régi népi tárgyakat. Így aztán hoztak a főorvos úrnak egy-egy gyönyörű bokályt, aratókancsót, tálat. A gyűjtés innen jött, az édesapám inspirációjából.
Már a gimnáziumban faszobrokat vettem a zsebpénzemből, és dupla áron adtam el Kolozsváry Ernőnek, a híres műgyűjtőnek. Később kiderült, hogy azok a faszobrok évek múlva Anna Margit festőművésznőnél voltak kitüntetett helyen. Amikor nála jártam kifakadt belőlem, hogy Te jó isten, ezek az én szobraim voltak, de méltó kezekbe kerültek.
A gyűjtőszenvedélyemben mindig benne rejlett a strukturáltság, hogy kollekciókat hozzak össze. Pécsen bejártam az éremgyűjtő klubba, és nem tallérokra specializálódtam, hanem papírpénzekre. Közgazdász vagyok, a pénz érdekelt, hogyan néznek ki, milyen csodás grafikákkal fejezik ki a nemzeti jellegeket. A magyar papírpénz mindig szép és elegáns volt. A koronától kezdve a pengőn át a forintig mindegyiket jelentős művészek rajzolták, és ezek borzasztóan izgatták a fantáziámat. Sőt, a magyar inflációról írtunk egy tanulmányt éremgyűjtőtársammal, benne a magyar papírpénzek történetével, s Németországban elnyertük egyik numizmatikai társaság díját, ötszáz márkát kaptunk érte.
Leginkább a geometrikus festészetet kedveled mostanában.
Engem a geometrikus festészet azért fogott meg, mert a regionalitás a térről szól. A térnek valamiféle komplexitása, sajátos hatásmechanizmusa, a különféle elemek struktúrája, és ezeknek az ábrázolása fog meg ezekben a művekben. Egy-egy geometrikus alkotás olyan, mint egy város, település, vagy éppen régió. Mindig is izgatta a fantáziámat, hogy a térnek ezt a végtelen sokféleségét a művészetek, hogy a fenébe tudják meglátni és visszaadni? Hogyan alkotnak művészek? Milyen a gondolkodás képletük, hogy tudnak egy-egy izgalmas, gondolatok özönét indító struktúrát megalkotni?
Fontos neked, hogy személyesen is kapcsolatba kerülj az alkotókkal?
Kevéssel voltam kapcsolatban. Én nem vagyok műteremjáró típus.
Most mekkora a gyűjteményed?
Körülbelül 600 tétel, ebből mondjuk 200 alkotás a törzsgyűjtemény.
A többit forgatom, új meg új szerelmein, gyűjtői korszakaim. A gyűjtő, az mindig habzsol. De most már az a filozófiám, hogy inkább kevés legyen, de az nagyon jó. Korábban évente vettem 30-40 darabot, tök fölöslegesen. Meg kell tőlük szabadulni, mert akkor szerettem azokat a műveket, jól éreztem magam velük, de ma már nem akarok, tudok velük együtt lenni, mert megváltozott a világom. Az utóbbi időben azon vagyok – ha a Teremtő ad még hozzá erőt és egészséget, akkor talán sikerül is – hogy nemzetközi dimenzióba helyezzem a gyűjteményem magyar alkotóit. A Franciaországban élő Molnár Vera meg a Magyarországon alkotó Maurer Dóra mellé odatenni a brit Bridget Rileyt. A geometrikus művészet három nagyasszonyának alkotásait együtt szemlélni, s felkiáltani, hogy hú, a művek nem lökdösik le egymást a falról, hanem ellenkezőleg boldogan összesimulnak.
Egyik ismertetőjeled, hogy szinte mindig csokornyakkendőt viselsz. Mesélj erről egy kicsit.
A nagyapám csokornyakkendői megmaradtak a családban, nem hordta senki, de ott lógtak Apám nyakkendői között. Valamikor a rendszerváltozás környékén megszállt az ihlet, hogy valami más legyek, valami új és talán feltűnő. S akkor jutottak eszembe nagyapám csokornyakkendői. Nem volt könnyű beszerezni megkötős színes példányokat, emlékszem Budapesten a Haris közben volt egy régi üzlet onnan kezdtem feltölteni a készletemet. Mára a világ minden részéből 40-50 szépséges darabot gyűjtöttem össze, s azokból válogatok az alkalmakra.
Talán a nyakkendőim is olyanok, mint a szakmám, a regionális tudomány. Furcsa, sokan nem értik, mi ebben az izgalmas, mitől különbözik a társadalomtudomány többi ágától. Hát abban, amiben a nyakkendők, színes, eleven, élénk, és egyben összetett, elgondolkodtató, érzékeny és az emberi lét tereinek izgalmát nyújtja, ami révén a megismerője is megújulhat, mássá lesz, új titkok hordozójává válhat.
Hogyan összegeznéd a pályádat?
Sokat gondolkodom azon mostanában mi marad utánam. Közel 500 közlemény, 23 könyv, 37 szerkesztett kötet, 3700 hivatkozás – zavart számok, nem mondanak semmit, vagy túl sokat. Nem ezekben van a lényeg, mert a könyvtárak 10 év múlva kiselejtezik a műveket, a hivatkozások éves szinten folyamatosan csökken, majd elapad.
A lényeg, ahogy Régi idők focija című filmben Minarik Ede a mosodás mondta: A Csapat! Részese lehettem a Nagy Csapatépítésnek, mind a regionális tudományban, mind Győrben, s ennél nagyobb ajándékot a Sorstól nem kaphattam. Köszönöm!
A interjút Siposs Zoltán készítette
