Amikor erre az interjúra készültem, a Google feldobott nekem egy olyan találatot, amelyben az állt, hogy a Szunomár családnév török eredetű.
Igen, valóban van egy ilyen verzió is. Én ugyan a családfakutatásba nem fektettem energiát, de a család idősebb férfitagjai igen, és azok alapján van a származásunkra egy török, meg egy észak-germán opció. A nagypapának jobban tetszett a török eredet, mert így elmondhatta társaságban, hogy “Szulejmán egyenesági leszármazottai vagyunk”, ami nyilvánvalóan nem így van. Ő az a fajta sztorizós öregúr volt, akinek ez a történet “jól állt”. Végül az ő hatására a család is a török vonalat érzi inkább magáénak, bár egyértelmű bizonyíték erre sincs. Nagyon sok Szunomárról nem tudok, illetve akikről igen, azokról előbb-utóbb mindig kiderül, hogy távoli rokonok. Nemrég például Hollandiából keresett meg egy hölgy azzal, hogy szerinte mi rokonok vagyunk. Én rögtön rávágtam, hogy szerintem nem, de aztán kiderült, hogy dédapai vonalon igenis vannak közös pontok.
Hol születtél, hol jártál iskolába?
Budán születtem, ott is nőttem fel, az I. kerületben, majd a zuglói Teleki Blanka Gimnáziumba jártam. Ez tudatos választás volt részemről. Valószínűleg lettek volna más, potenciálisan közelebbi gimnáziumok is, de én nagyon örültem, hogy végre metróval és villamossal utazhatok, ráadásul egyedül. Valószínűleg ez a függetlenségem egyik első szárnypróbálgatása volt.
A gimnáziumban miért döntöttél úgy, hogy az Általános Vállalkozási Főiskolára (ÁVF) mész továbbtanulni?
Igazából nem én döntöttem, így alakult. Először édesanyámhoz hasonlóan bölcsész szerettem volna lenni: anyukám magyar-angol szakos tanárként dolgozott évtizedeken át. Ezzel az ötletemmel édesapám – aki egyébként külön élt tőlünk, mivel a szüleim elváltak már egész kicsi koromban – nem értett egyet: külkereskedelmi, esetleg jogászi pályára szánt volna. Ezért végül úgy alakult, hogy egyszerre felvételiztem három különböző képzésre, négy különböző egyetemre (ekkor még nem volt egységes felvételi rendszer). Mást sem csináltam, mint felvételiket írtam, és értelemszerűen nem sikerült bejutnom sehova, csak a bölcsészkarra. Oda viszont végül mégsem mentem. Kellett egy B terv. Szerencsémre pótfelvételit hirdettek meg az ÁVF-en az akkor induló nemzetközi kapcsolatok szakra, így kerültem oda.
Ez a képzés mennyire volt elég neked?
Miután a nyelvérzékem relatíve jó volt, ráadásul tetszettek a nemzetközi kérdésekhez kötődő tárgyak, jól éreztem magam, de emellett elkezdett érdekelni a politikatudomány is. Ezért felvételiztem az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára, politológia szakra, ami akkor még osztatlan, tehát ötéves képzés volt, és ezt a képzést az AVF-fel párhuzamosan kezdtem el. Majd amikor a főiskolát befejeztem, akkor – a mostani mesterszakos felvételihez hasonló rendszerben – volt lehetőség átmenni a Közgázra, egy kiegészítő kétéves nemzetközi tanulmányok szakra. Vagyis, amikor nem az ÁVF és az ELTE futott párhuzamosan, akkor az ELTE és a Corvinus – azaz akkoriban még Közgáz. Tulajdonképpen a főiskolás-egyetemi éveimtől kezdve én mindig két helyen vagyok egyszerre és rohangászom közöttük.
Igen, ez most is így van, sőt, talán még több helyen is vagy, de az életrajzodból az látszik, hogy a tanulás mellett viszonylag hamar elkezdtél dolgozni.
Már gimnázium alatt és után is dolgoztam eseti jelleggel, például édességboltban, nyári munka keretében, de árultam Levi’s farmerokat is az érettségi utáni időszakban. Főiskolásként évekig dolgoztam a Népszabadság Diploma című rovatának is, újságíróként. Az egyetemi évek alatt kezdtem dolgozni a Miniszterelnöki Hivatalban, a magyar-kínai gazdasági kapcsolatok fejlesztéséért felelős miniszterelnöki megbízott titkárságán. Innen előbb szülési szabadságra mentem, aztán az akkori MTA VKI-ba kerültem, elsősorban Kína-fókusszal.
A Kína iránti érdeklődésed honnan jött?
A főiskola első vagy másodévén összehasonlító gazdaságtan tantárgyból kellett írni egy házi dolgozatot. A motiváció pedig az volt, hogy akiknek a házi dolgozata jól sikerül, nem kell vizsgázniuk. Éppen ezért úgy gondoltam, keressek egy erős témát, és ez a téma valahogy Kína lett. Tulajdonképpen a véletlen műve: beültem a könyvtárba keresgélni, a polcokon megtaláltam Tálas Barna és Jordán Gyula Kína gazdasági átalakulásáról szóló munkáit, s miután beleolvastam, nagyon érdekesnek találtam. A házi dolgozatom olyan jól sikerült, hogy nem kellett vizsgáznom sem, sőt, a tanáraim bátorítottak arra, hogy TDK-n – majd OTDK-án – is induljak az anyaggal. Ettől kezdve ez a Kína iránti érdeklődés velem maradt. Minden – főiskolai és egyetemi – képzés keretében a kínai gazdaság valamely – mindig más és más – aspektusa lett a szakdolgozatom témája, illetve később a doktorimat is ebből írtam. Miután felhalmoztam némi tudást Kínáról – ami az én korosztályomból akkoriban kevesekről volt elmondható –, és tanáraimtól jó ajánlásokat is kaptam, bejutottam a Miniszterelnöki Hivatalba. Akkor már megindult a Medgyessy-féle kínai nyitás, és ennek eredményeként elkezdődött egyfajta kapcsolatépítés Kínával. Ugyan a külügyben voltak diplomaták, de a Miniszterelnöki Hivatalban is akartak ezzel foglalkozni, emiatt a titkárságra kerestek olyan embert, aki ért valamelyest a témához.
Évekig dolgoztál ott. Miért választottad inkább a kutatói pályát?
Mikor szülés után visszamentem volna dolgozni, jött a 2010-es kormányváltás. Az új struktúrában már nem volt olyan pozíció, melyben el tudtam volna képzelni magam. Viszont korábban az akkori Miniszterelnöki Hivatal és az MTA, főleg az akkor még oda tartozó Világgazdasági Kutatóintézet között megindult egy együttműködés – mert az akkori kormányzat kifejezetten nyitott volt arra, hogy a tudományos közösség véleményét kikérje a tekintetben, hogy milyen külpolitikai, külgazdasági stratégiát érdemes összerakni. A Miniszterelnöki Hivatalban én voltam ennek az együttműködésnek a felelőse. A VKI-t tehát már ismertem, illetve ők is engem. Inotai András ekkoriban meghirdetett két pozíciót is: egy nemzetközi pénzügyest és egy jóléti államos pozíciót. Engem az utóbbira vett fel Inotai András, de azzal a kiegészítéssel, hogy ugyan a pozíció bőven megengedi, hogy Kínával is foglalkozzak (mivel olyan nagyon jelentős kutatási igény Magyarországon jóléti államokra akkoriban sem volt, miközben Kína kutatási értelemben ekkor kezdett igazán érdekessé válni. Így kerültem ide, és 2010 óta itt vagyok.
Visszatérve Kínára, különös véletlenek folytán kezdtél el ezzel az országgal foglalkozni, de látszik, hogy szenvedélyeddé vált.
Már rögtön az elején azzá vált. Nyilván az sem volt mellékes, hogy ezzel más nem nagyon foglalkozott, éppen ezért nem sokat tudtunk róla, és ettől lényegesen érdekesebb volt, mint például a Balkán vagy a Közel-Kelet. A “nemzetközisek” többsége az én egyetemista koromban ugyanis ezzel a két területtel foglalkozott, mindenki vagy közel-keletes, vagy balkános volt.
Az életrajzodban az szerepel, hogy alapszinten megtanultál közben kínaiul.
Hosszan tanultam kínaiul. Ha ennyi ideig foglalkozik az ember bármilyen más nyelvvel, akkor azt megtanulja közép- vagy akár felsőfokon is, de a kínai nyelv nem ilyen. Ezt rendszeresen használni kell, “karban kell tartani” ahhoz, hogy a nyelvismeret megmaradjon, ezért esetemben talán az alapszintű nyelvtudás is túlzás. Ez a nyelv annyiban sajátos, hogy ha tudogatok is egy adott dialektust, lehet, hogy három várossal odébb már nem fogom az ottaniakat megérteni.
De publikációkat tudsz olvasni?
Inkább azt mondanám, hogy eligazodom bennük. Nagyon nem használom az utóbbi időben a kínait, és ezért erősen megkopott a tudásom. Azt semmiképp nem állítanám, hogy jól beszélek és olvasok kínaiul, de mondjuk egy átlag magyarnál valószínűleg könnyebben boldogulok ezen a nyelven. Számos írásjel van, amit még vagy már nem ismerek fel, ami erősen befolyásolja azt, megértek-e például egy mondatot.
Azt mondtad, hogy mindig két helyen voltál. A kutatás mellett jó ideje az oktatás is jelen van az életedben. Hogy kezdődött az oktatói pályád?
Amikor elkezdtem kutatóként dolgozni, tehát egyre többet publikáltam, interjúkat adtam, rendezvényeken szerepeltem, akkor már felmerült bennem is, hogy a tudásom egy része lehet, hogy az oktatásban is hasznosítható lenne. 2015-16 környékén Benczes István – azóta ő kollégám itt a Világgazdasági Intézetben is, illetve az egyetemen is – felvetette, hogy a Corvinuson hozzájuk tartózó Phd képzésen lenne-e kedvem egy olyan kurzust tartani, ami a feltörekvő országokkal foglalkozik. Egy ideje már nemcsak Kínával foglalkozom, hanem Kelet-Ázsiával, Japánnal, Dél-Koreával is, de vannak kutatásaim más feltörekvő országokkal, térségekkel kapcsolatban is. Épp ebben a témában futott akkor egy OTKA-m, így a kutatási eredményekből doktori kurzus lett. Ez az óraadó tevékenység folytatódott az azt követő években is. Majd amikor jött a nagy átalakulás, amikor a KRTK elkerült az Akadémiától, akkor én is, ahogy mások is, elkezdtem egy B terven gondolkodni, hiszen eleinte még nagyon bizonytalan volt, hogy mit hoz számunkra a jövő. Arra jutottam, hogy egy ilyen helyzetben egy állással rendelkezni nem feltétlenül elegendő, és amikor a Corvinuson főállást kínáltak, váltottam. Az intézetben részmunkaidőssé váltam, az egyetemen pedig főállású lettem.
Ha jól tudom, a Corvinuson most megbízott intézetvezető lettél.
Igen, a Globális Tanulmányok Intézete megbízott intézetvezetője vagyok. Eredetileg nem ambicionáltam ezt a pozíciót, de úgy alakult, hogy el kellett vállalnom. Az elmúlt hónapokban nagyon sok energiát fektettem abba, hogy rendezzem az ottani sorokat, nemrégiben pedig pályázatot is beadtam a pozícióra.
Alapvetően továbbra is kutató vagy?
Elsősorban kutatóként azonosítom magam, de lehet, hogy ez az intézetvezetői szerep miatt – átmenetileg legalábbis – változni fog. Hiszen egy intézetvezető fő feladata nem is elsősorban az oktatás, hanem hogy organizáljon, adminisztráljon, menedzseljen. Egy darabig biztos, hogy ezt fogom csinálni, és valószínűleg ez az identitásomat is befolyásolni fogja valamelyest. De törekszem továbbra is kutatóként funkcionálni.
A Fudan Egyetem ügyét most hogy látod?
A Fudan Egyetem nagyon szerencsétlen időben került be a magyar közbeszédbe, mert kampánytémává vált, és óhatatlanul is politikai szemszögből állt hozzá mindenki. Emiatt egy csomó igaztalan vád is érte ezt a projektet. Azt gondolom, hogy a Fudan kiváló egyetem, értékes tudást tudna hozni az országba, de az egész projekt hazai tálalása, mikéntje, koncepciója – pl. a finanszírozás módja, vagy az, hogy a Diákváros területéhez nyúlna – hibás, így abszolút megértem, miért váltott ki ilyen erőteljes ellenérzéseket. Emellett erős a párhuzam a CEU-val is: vannak támogatott és vannak tiltott külföldi egyetemek is. Ha nincs mindez, akár úgy is fel lehetett volna ezt fogni, hogy egy nemzetközileg sikeres és magasan jegyzett egyetemi kampuszt hoznak Magyarországra, ami alapvetően egy örömteli esemény. Ehhez képest – a említettek folyományaként – olyan imidzse lett a Fudan projektnek, ami ezt az egészet valahogy automatikusan elutasítandóvá tette a társadalom egy jelentős része számára.
Maga a terv most hol tart?
Nem nagyon hallani most erről. A kampány már elmúlt, akár elő is lehetne venni a dolgot, de nem teszik. Ennek számos oka lehet. Amennyire én tudom, a környező utcák például továbbra is viselik a Szabad Hongkong út, a Dalai Láma utca, az Ujgur Mártírok útja nevet. Szerintem a Fudan Egyetem biztos, hogy nem akar olyan helyen kampuszt építeni, ahol ilyen nevű közterek vannak. Valószínűleg nem véletlenül nagy a hallgatás ezen a téren magyar oldalról sem, mert nem tudják, hogy most mit kezdjenek ezzel a helyzettel. Kivárnak. Én továbbra is úgy gondolom, hogy akár jól is járhatna Magyarország azzal, ha egy ilyen minőségű intézmény idejönne, csak építhetnék ők a kampuszt, és nem ott, ahova egy társadalmilag fontos projektet szántak. Tisztázni kellene azokat a körülményeket is, hogy kiknek is szól majd ez az egyetem, milyen lehetőségei lesznek magyar hallgatóknak bekapcsolódni az ottani képzésekbe.
Ha már itt tartunk, miként jellemeznéd a kínai államkapitalizmust?
Ez az államkapitalizmus sajátosan kínai színezetű, és a kínaiak kifejezetten hangsúlyozzák is, hogy az ő modelljük sikere éppen abban rejlik, hogy saját magukra szabták. És éppen ezért, amikor az a vád éri őket, hogy a saját rendszerüket szeretnék exportálni, telepíteni máshova, akkor kézzel-lábbal tiltakoznak, hogy erről szó sincs, mert az ő modelljük tulajdonképpen nem is modell. A szó, melyet a kínaiak modellre használnak (模式 móshì) egy nagyon statikus dologra utal, pontosan ezért nem használják ők ezt a saját rendszerükre. Az ő rendszerük ugyanis egy folyamatosan fejlődő, formálódó folyamat. Ennek érdekében gyűjtenek világszerte információkat gazdasági kudarc- és sikertörténetekből, és az alapján fejlesztik saját rendszerüket. Éppen ezért ez speciálisan kínai, vagyis sehol máshol nem működőképes szisztéma. Ha mégis megpróbálják máshol adaptálni, az jó eséllyel kudarcra lesz ítélve. Ez az államkapitalizmus a többezeréves kínai kultúrából következik. Autoriter és központosított volta a kínai kultúrából, a kínai történelemből ered. Az állam keze ott van mindenhol – van, ahol közvetlenül, van, ahol közvetett módon – ilyen értelemben tehát a mi mostani politikai szisztémánk már ma is sokat merít ebből a rendszerből, csak éppen nálunk ez gyökértelen, míg Kínában erős gyökerekkel rendelkezik.
Kínában a saját országukat egyébként Középső Birodalmának nevezik.
Így van, Zhong guo, ahogyan Kínát hívjuk, azt jelenti, hogy középső birodalom.
Ez azt jelenti, hogy ez az ország az egész világ közepe?
Ez egy kicsit belemagyarázás, mert ezt nem feltétlenül a világ viszonylatában értelmezendő, hanem egy kínai szempontú megközelítésre utal. De valóban, a kínai gondolkodás Kína központú, mint ahogy a magyar gondolkodás is magyar központú, különösen az utóbbi időben, csak mondjuk a mértékek mások.
De a kultúrájuk felsőbbrendű kultúrának gondolja magát, nem?
A felsőbbrendűség-tudat a legtöbb kelet-ázsiai kultúrára igaz, például a japánokra is. Ugyanakkor nem szerencsés ez a kifejezés, mert még ha jellemző is rájuk egyfajta felsőbbrendűség-érzés, mindez jól megfér az alázatossággal, tehát pl. azzal a nagyfokú tisztelettel, mellyel más kultúrák, más rendszerek iránt viseltetnek. Nem véletlenül merítenek ismereteket máshonnan, utaznak, gyűjtenek tapasztalatot, akár sikerekről, akár kudarcokról. Emlékszem, még kezdő kutató voltam, amikor az intézetbe eljött egy kínai delegáció, amelyik kifejezetten a ’68-as magyar reform időszakáról gyűjtött tapasztalatokat. Azért tették ezt, hogy ha ők valami hasonlóba kezdenének, akkor milyen hibákba ne fussanak bele, milyen jó gyakorlatokat vegyenek át. Mindez azért elég erősen ellentmond annak, hogy ők olyan nagyon lenéznek “mindenki mást”. De persze ezt nagyon nehéz európai civilizációtörténeti gyökerekre építve elmagyarázni tudni.
Mi az, ami kikapcsol? Van-e valami hobbid?
Van egy kis nyaralónk Gárdonyban, melyet a VGI-s munkatársak is jól ismernek, ez ugyanis a közös éves csapatépítő jellegű bográcsozás helyszíne. Családilag most éppen e nyaralónak a felújításával foglalatoskodunk. Nagyjából elkészültünk, de még azért van még rajta mit csiszolni, szépíteni. Hétvégente, mikor épp nem dolgozom, ez köti le a legtöbb időmet, egyúttal ki is kapcsol. Nincs televízió, nincs internet, vannak viszont hatalmas fák, csend és nyugalom. Bár ilyenkor sem zárkózom el teljesen a külvilágtól, de mégis jó, hogy van egy elvonulási lehetőség, ami egy ennyire feszített, intenzív tempójú életvitelhez azért néha nagyon kell.
Utazni, világot látni is szeretek, akár konferenciák kapcsán, akár attól függetlenül is. Ilyenkor pedig szívesebben veszem kelet, illetve dél felé az irányt. De ez részben szakmai ártalom.
Az interjút Siposs Zoltán készítette.
