hu / en

Erős pécsi szál

Interjú Varjú Viktorral, az ELKH KRTK RKI igazgatójával

 

Ha valakinek az életére lehet azt mondani, hogy erős benne a pécsi szál, akkor a tiedre biztosan lehet.

Ez így van, mert itt születtem, itt jártam iskolába, mindig is itt dolgoztam – leszámítva azt a néhány intermezzót, amikor külföldön tanultam. Szóval valóban erős a pécsi szál. De tüke nem vagyok, mert a szüleim még nem itt születtek. (A tüke Pécsett máig használatos kifejezés: eredetileg a legalább három nemzedékre visszamenőleg a városban lakó, a Mecsek oldalában szőlővel és présházzal rendelkező polgárokat nevezték így.)

 

A szüleid mivel foglalkoztak?

Édesanyám óvónő volt. Édesapám még az állami építőiparban kezdte, aztán szép lassan ment fel a ranglétrán, és egészen igazgatóhelyettesi pozícióig jutott. Aztán a rendszerváltás után néhány társával együtt alapított egy építőanyag-kereskedő céget, és aztán ezzel foglalkozott addig, amíg meg nem jelentek a multik, és akkor elment nyugdíjba.

 

Melyik középiskolába jártál?

A Leőwey Klára Gimnáziumba. Már az általános iskolában is a természettudományok érdekeltek igazán. Az általános iskola hetedik osztályában egyszer nem készültem a biológia órára és a tanár engem hívott ki felelni. Az emlékeimből végül egy kettest sikerült kiszenvednem, és ez az eset borzasztóan dühített. Végül megbeszéltem a tanárral, hogy szeretném kijavítani a jegyemet, és a következő órákon sorozatosan feleltem, ennek során pedig annyira megkedveltem ezt a tárgyat, hogy egy megyei biológiaversenyen vettem részt. Ezután kerültem a Leőwey biológia tagozatos osztályába. De már az általános iskolában nagyon érdekelt a földrajz is, és ez a vonzalom a középiskolában is megmaradt.

 

Ebből egyenesen következett, hogy a pécsi egyetemre erre a két tanári szakra felvételiztél.

Igen, így volt, de biológiára nem vettek fel, és ezután úgy döntöttem, hogy a következő évben valamilyen más szakot választok. Akkor indult a szociológia szak, és mivel nagyon érdekelt a társadalom földrajzi része – mint ahogyan a biológiából a az ökológia vagy a populációbiológia –, ezért ez jó választásnak tűnt. Végül földrajz szakon az urbanisztikai szakirányt, a szociológián meg a környezetszociológiát választottam, és ezekből van végzettségem.

 

Az egyetem után először a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóságára kerültél. Tehát az akkor meg sem fordult a fejedben, hogy középiskolai tanár leszel?

Nem, mivel úgy éreztem, hogy a tanári pályához másfajta habitus kellene. Bár egyetemen óraadó tanár vagyok, a mai napig nem érzem magam annyira komfortosan ebben a szerepben, mintha csak kutathatok. Az évek során belejöttem, de ez mégsem igazán az én világom.

Soha nem szerettem volna csak olyan lenni, hogy elmondom a legújabb kutatási eredményeket, majd az óra végén  azt veszem észre, hogy senki nem figyel, vagy mindenki alszik. A jó tanár szerintem inspirál, sztorizgat, fel tudja kelteni a tárgya iránti figyelmet. Tehát egy olyan készséggel rendelkezik, ami bennem nincs meg. Nyilván sok mindent meg lehet tanulni, praktikákat, gyakorlatias dolgokat el lehet sajátítani, ami velem is megtörtént, de még mindig nem érzem igazán kényelmesen ebben a szerepben magam.

 

A nemzeti parkban természetvédelmi kezelőnek vettek fel, mit jelent ez?

Tulajdonképpen katonai polgári szolgálatosként kerültem oda. Hál’ Istennek már az elején bevontak szakmai munkákba, terepre mentünk ki, állományokat rögzítettünk, vagy védett növényeket számoltunk. Térinformatikai szoftverrel tudtam dolgozni, digitalizáltam, tudtam alkalmazni azt a tudást, amit az egyetemen megszereztem.

 

A diplomázásod után voltál tanácsadó a Dél-Dunántúli Regionális Forrásközpontban, dolgoztál egy ruhaipari cégnél, tehát ekkoriban még úgy tűnik, kerested a helyedet.

Meg kellett élnem valahogy. A Forrásközpontban egyébként munkaerőpiaci tanácsadóként a társadalom szélére szorult embereknek próbáltam segíteni. Ez egy picit más volt, mint amikor az egyetem mellett egy iskolaszövetkezet megyei szervezetét vezettem, és a diákokat próbáltam munkalehetőséghez segíteni. Itt sokkal jobban számított a szociális érzékenység és testközelből tapasztalhattam meg azt, amit a szociológián csak tanítanak. Fontos és jó lecke volt. A ruhaipari cégnél a számokkal való munkát élveztem, illetve lehetőséget biztosított arra, hogy egy idő után távmunkában, Angliából végezzem a munkát, ahol nyelvet tanultam. 

 

Majd 2006-ra felvettek téged az RKK-hoz tudományos segédmunkatársnak. Ez hogy történt?

Már a nemzeti parkos munka során volt egy olyan gondolatom, hogy esetleg ott maradok, mert tetszett a társaság és a miliő is, de nem volt hely. Ekkor elkezdtem olyan helyekre önéletrajzokat küldeni, pályázni, amikről azt gondoltam, hogy jól illeszkednek a megszerzett diplomához, és többek között az RKK-ba is jelentkeztem.  Közben megkezdtem a PhD tanulmányaimat is, mondván, ha már nem tudok egy kutatói közegben elhelyezkedni, akkor legalább tanuljak még, hiszen a PhD alatt is tudom azt csinálni, ami igazából érdekel.

 

Ki hívott téged az RKK-ba?

Még 2005-ben hívott fel Pálné Kovács Ilona azzal, hogy érdekelne-e még ez az álláslehetőség, amire körülbelül három évvel korábban pályáztam. Olyan embert kerestek, aki ért a környezetvédelmi ügyekhez. Aztán eléggé furcsán alakult a dolog, mert éppen kimentem Angliába nyelvet tanulni, így aztán el se tudtam menni a személyes elbeszélgetésre csak az önéletrajzomat látták. Ezt a faramuci helyzetet úgy oldottuk meg, hogy írnom kellett egy bemutatkozó szöveget, amit aztán a meghallgatáson felolvastak.


Szóval felvesznek 2006-ban, és azóta itt vagy. Közben volt egy váltás 2010-ben, amikor a KRTK-t is létrehozzák, és RKK-ból RKI lett. Ezt hogy élted meg?

Rosszul. Nekem valamiért mindig a hálózatos dolog tetszett, nagyon sok potenciált láttam benne. Az iskolaszövetkezet, ahol az egyetemi évek alatt tevékenykedtem, hálózatos rendszerben működött, így már volt ilyen tapasztalatom. Az átalakulás azért is érintett rosszul, mert azt láttam, hogy nem hozza azokat az előnyöket, amikről azt mondták, hogy be fognak következni. Például az volt az egyik érv, hogy a működésünk olcsóbb lesz majd, miközben jóval bonyolultabb, bürokratikusabb és természetesen drágább lett.

Hozzá kell tenni, hogy voltak olyan adminisztratív dolgok, amiknek jót tett ez a váltás, hiszen szabályozottabbak vagy átláthatóbbak lettek. De azért alapvetően nem voltam nagy rajongója ennek az egésznek. Mondjuk ez már tíz éve volt.

 

Ez alatt az idő alatt szépen haladtál előre a pályádon, és látszik az életrajzodból, hogy 2006-ban jól döntöttél, hogy ezt az utat választottad. Hogyan jellemeznéd a kutatói pályádat?

A környezetszociológia meg a környezetpolitika volt mindig is alapvetően a fókuszban, ezek területi különbségeit vizsgáltam, hol országok összehasonlításával, hol város versus vidék összehasonlításban, illetve azt, hogy a térben hol erős és hol gyenge a környezeti attitűd. Alapvetően három – mondjuk így, hogy fő – témában mélyültem el az elmúlt tizenkét évben: a megújuló energetika, a körforgásos gazdaság, illetve a klímaváltozással kapcsolatos területi-társadalmi sajátosságoknak a vizsgálatával foglalkozom.

 

Hogy látod a megújuló energiaforrások helyzetét most Magyarországon?

Az a jellemző, hogy egy lábon próbálunk megállni. Azt gondolom, hogy a napelemre teszünk föl szinte mindent. Mindamellett még a biomassza is fontos volt a magyar energetikai portfólióban, de azért a szélenergiában jóval több lehetőség lenne. Gyakorlatilag most egy olyan jogszabály érvényesül Magyarországon, ami lehetetlenné teszi azt, hogy bárhova is lehessen új szélerőműveket tenni. Azt gondolom, hogy ez súlyos hiba, egy jóval diverzifikáltabb megújuló energia portfólióra lenne szükség, hiszen éjszaka is fúj a szél, tehát a szélerőmű éjszaka is termelhet áramot. Az Ukrajna megtámadása nyomán kialakult energetikai problémák is rávilágítanak arra, hogy a megújulókra milyen nagy szükség van.

Mit jelent a körforgásos gazdaság?

Azt, hogy amikor a hulladékra nem hulladékként tekintünk, hanem erőforrásra. Tehát amikor az anyagáramoknál bezárjuk a kört. A hulladékra erőforrásként tekintünk, mert valamilyen más formában újrahasznosítjuk. Ennek különböző formái vannak, és lehetőség szerint nem elégetjük, vagy nem energetikailag hasznosítjuk a hulladékot, hanem valamilyen új formában vagy új tulajdonságokat adva neki.

A harmadik témám a klímaváltozáshoz kapcsolódó adaptáció, illetve, hogy hogyan lehet csökkenteni a klímaváltozást okozó üvegházhatású gázok kibocsátását. A legutóbbi IPCC jelentésből úgy tűnik, mintha sokkal súlyosabb lenne a helyzet, mint azt eddig gondoltuk, és a háború árnyékában gyakorlatilag ez a jelentés el is sikkadt. Nagy késésben vagyunk. Gyakorlatilag most azon megy a vita, hogy mik azok a gazdasági előnyök, amiket beáldoznak az egyes országok azért, hogy optimális esetben másfél fokos legyen csak a földi átlaghőmérséklet emelkedés, ne kettő vagy kettő és fél. Tehát gyakorlatilag deklarálták, hogy elfogadták azt, hogy az évszázad végére egy-másfél fokos emelkedés mindenképpen be fog következni, akár szeretnénk, akár nem.

 

Tavaly nyáron az RKI akkori igazgatója, Kovács Katalin úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul. Miért pályáztál az igazgatói posztra?

Mindig élt bennem egy elképzelés, hogy hogyan lehetne az RKI egy nyugati intézethez hasonló kutatóintézet. Ehhez ambíció és ötletek is társultak, hogy hogyan lehetne ezt megvalósítani. Aztán egyszer majd oda is el lehet jutni akár, hogy már nem csak követjük a nyugatiakat, hanem mi mondjuk meg azt, hogy mitől jó egy kutatóintézet, hogy hogyan lehet jó egy kutatóintézet. Azaz, follow-up helyzetből pioneer helyzetbe kerülünk. Ehhez először – szerintem – még jobban meg kellene ismertetni a külföldiekkel, hogy mi mivel foglalkozunk, mitől vagyunk mások. Egyrészt bemutatni azt, hogy melyek a közép-európai tér sajátos problémái, erre milyen válaszokat adunk, milyen új, korábban nem használt módszerekkel kutathatóak ezek. Érdekessé kell tenni a témát egy amerikainak is, hogy tudjon saját magának következtetést levonni, például egy határkutatási, egy környezeti vagy egy  újraiparosítási problémával kapcsolatban. Ezek a problémák – bár más kultúrközegben – de ugyanúgy léteznek. Egy másik pillér például az, hogy hogyan alkalmazzuk a mainstream térelméleteket, a sajátos társadalmi-kulturális helyzetünkből fakadólag hogyan módosítjuk ezeket, mi a mi hozzáadott értékünk, vagy megújított térelméleti megfontolásunk. Szerencsére ez a műhely már létezik az RKI-ban, professzionális, már „csak” vezető helyzetbe kell pozícionálni.

Igazából az apropót Kati nyugdíjba vonulása adta, tulajdonképpen ölembe hullott ez a lehetőség. Neki nagyon-nagyon nehéz dolga volt, hogy biztosítsa a folyamatos működést. Bár erős szakmai ambícióval indult el, de közbejött, hogy elszakítottak minket az MTA-tól, és az ELKH-hoz csatolás az első időszakban sok félelemmel volt terhelt. Aztán mikor már megnyugodtak a kedélyek, két részletben jött az „ötlet”, hogy csatolják az RKI-t a Belügyminisztériumhoz, ami egy agyrém. Hiszen az elmúlt évtizedben már jórészt alapkutatással foglalkoztunk, a korábbi időszakra jellemző alkalmazott kutatások háttérbe szorultak, már nem az a profilunk. Katinak több mint egy éve ment arra rá, hogy ezt mindenféle kimutatással, dokumentummal bizonyítsa az illetékeseknek. Végül, szerencsére, elhalt – remélhetőleg örökre – ez az elképzelés. Katinak is köszönhetően egy nyugalmi állapot, vagy ideális állapot jött létre, hiszen egyelőre megszűntek ezek a külső veszélyek, egy nyugodt állapotban vettem át a stafétabotot.

 

Azzal, hogy Pécsett dolgozol, a pécsi központ dominanciája nőni fog az RKI-ban?

Az, hogy Pécsett van a központ, az RKK története okán inkább csak szimbolikus jelentőséggel bír. Inkább amiatt tartom jó dolognak, hogy ezzel is csökken valamelyest a Budapest központúsága az országnak. Emellett pedig én inkább a hálózati jelleget hangsúlyoznám. Két év Covid után amúgy is egyre kisebb jelentősége van annak, hogy hol van a központ, hiszen online is bármit el lehet intézni, ez napi rutinná vált. Ha valaki bejön egyáltalán az irodájába, kirakja az ajtajára a behajtani tilos táblát, mert most éppen online meetingje van. Azt gondolom, hogy ma már nagyon kicsi a jelentősége annak, hogy ki hol tartózkodik fizikailag.

 

A 2005-ös meghallgatásod is mennyivel egyszerűbb lenne most.

Nem kellene megírnom a szövegem, hisz online meg lehetne tartani.

 

Milyen lépésekben kívánod megvalósítani ezt a nyugat-európai kutatóintézetté válást?

Ugyan láthatóak vagyunk a kollégák nemzetközi kapcsolatai révén, de ha kihasználjuk az online eszközöket, akkor akár még láthatóbbakká válhatunk. Fontos lépés lehet egy nagy Horizon kutatás indítása és megnyerése úgy, hogy egy konzorcium vezetőjeként indulnánk el. Azt gondolom, hogy mindezzel párhuzamosan jó, ha minél több fiatal megy ki fél évre, egy évre, két évre tanulni, szerencsét próbálni, kutatni saját témával. Ha ugyanis vissza tudjuk őket csábítani, akkor pár év múlva létrejön belőlük egy erőteljes fiatal csapat, velük pedig akár egyre több és több nemzetközi egyéni kutatói pályázatban is kiemelkedőek lehetünk. És akkor – az előbb említett szakmai irányvonalak mellett – követőkből vezetők lehetünk.

 

Ha nem a munkáddal foglalkozol és nem a családoddal vagy, akkor mi az, ami pihentet? Van valamilyen hobbid?

Mostanában jóval kevesebb időm jut rá, de a népzene és a néptánc nagyon fontos része az életemnek. A néptánc régi szerelem, még gyerekkoromban kezdtem, aztán később a sok munka miatt abbamaradt, és ezután jött a népzenélés. A táncegyüttessel rendszeresen bejártuk Európát. Mára csak annyi maradt, hogy ötévente, amikor az együttesnek évfordulója van, visszamegyünk mi régiek, táncolunk egy-egy koreográfiát, és a jubileumhoz kapcsolódik fellépés is. Tíz éve kezdtem el klarinétozni, illetve népi hegedűn is tanultam játszani. Inkább csak alkalmi összejöveteleken szoktam „zenélni”, de ez csak egy hobbi, színpadra nem érett a tudásom.

Az interjút Siposs Zoltán készítette.