hu / en

Ott kell lenni az anyagban

Beszélgetés Deák Andrással, a Világgazdasági intézet tudományos főmunkatársával

 

A középiskolában még tanultál oroszul?

Igen. A rendszerváltozás idején, 1987-91 között jártam gimnáziumba, és abban az időben még kötelező volt az orosztanulás, azt hiszem talán

harmadikig. Már a gimiben letettem a középfokú vizsgát belőle, még azelőtt, hogy beszüntették a tanítását. E vonzalmam egyik magyarázata, hogy az egyik nagymamám orosz volt. Ugyan sosem találkoztam vele, de a Moszkvában élő rokonok gyerekkoromban néha megjelentek nálunk. Így nekem az idegen nyelvvel való első komolyabb találkozás – vagyis hogy valakik nem értenek engem, mert valami más nyelvet beszélnek – az az orosz volt.

Aztán 16 éves koromban kiküldtek a szüleim a moszkvai rokonokhoz. Ez 1989-ben történt, vagyis a Szovjetunió utolsó éveiben, például ottlétem alatt zajlott az első nagy sztrájk. Ezt az időszakot akkor, fiatal fejjel úgy éltem meg, hogy először vagyok egyedül külföldön: rengeteget kószáltam a városban, nagyon nagy élmény volt számomra, és onnantól lettem elfogult az orosz nyelv és kultúra iránt, ez az élmény volt a vonzalmam másik oka. És volt egy harmadik is, ami az egyetem alatt lett erős és amit úgy jellemeznék, hogy én mindig szembepisiltem a széllel.

Nem szeretted az aktuális divatot követni.

Akkoriban minden a Nyugathoz való csatlakozásról, Európáról szólt és minden ami orosz, vagy negatív előjelet kapott, vagy lényegtelennek minősült. Ekkor úgy döntöttem, hogy juszt is az orosz kultúrával és politikával fogok foglalkozni. Otthon persze nem örültek, azt mondták éhen fogok halni és mindent bevetettek, hogy foglalkozzak mással, például. Skandináviával. Most azt hiszem, Skandinávia inkább út az éhhalálba.

Az elhatározásomat két dolog erősítette. Az egyik Sz. Bíró Zoltán 1996-os kurzusa a Rajk László Szakkollégiumban. Én ugyan nem voltam rajkos de emaitt a kurzus miatt bejártam oda. Zoli vezetésével arról beszéltünk, hogy milyen is az új Oroszország, ami ’91-től ’96-ig létrejött, és ezt fantasztikusan érdekesnek találtam. Ez is mutatja mennyire „sűrű” volt az a kor,  egy körülbelül tíz éves időszakról egy egész kurzust lehetett tartani. Zolinak általában amúgy is rettentő sokat köszönhetek, ez volt az első találkozásunk. A másik dolog a Soros Alapítvány East-East Programja volt, amire a kutya nem jelentkezett. Többnyire annyit kellett csinálni, hogy az ember megbeszélte mondjuk egy kazahsztáni egyetemmel, hogy oda szeretne menni egy hónapra, majd besétált az egyetem közszolgálati tanszékére, és egy kitépett füzetlapra fölírta, hogy ide szeretne menni. Ehhez mellékelt egy befogadó levelet Kazahsztánból, és miután engedélyezték, odaadtak némi költőpénzt, és mehetett is. Negyedik-ötödik évfolyam alatt tulajdonképpen folyamatosan kint voltam különböző volt-szovjet városokban. Ezek alatt az utazások alatt tanultam meg igazán az orosz nyelvet. Valóban hatalmas a különbség a tanított, meg a beszélt nyelv, de leginkább a gesztikuláció, testbeszéd, hanghordozás között. Angolban, németben sosem törekedtem vagy kényszerültem ez utóbbiak elsajátítására, de Oroszországban nagyon hamar pórul jársz, ha „csak beszéled” az oroszt. Tehát ezekből az elemekből épült fel, hogy orosz ügyekkel kezdtem el foglalkozni, majd később ezzel a tudással tudtam elhelyezkedni.

A szüleid mivel foglalkoztak?

Klasszikus értelmiségi családba születtem, édesapám és édesanyám mindketten a Műszaki Egyetemen voltak építészek. Apám pedagógus családból származott, az édesapja iskolaigazgató volt Pécsett. A születésemkor annyi idős volt, mint én most, tapasztalt professzor volt, aki főleg a munkájának élt. Ezen túlmenően anyám, két, nálam jóval idősebb nővérem és egy raklapnyi nagynéni, unokatestvér volt jelen volt az életemben. Úgy is mondhatnám, hogy egy háremben nőttem fel, rengeteg idősebb nő között, egyedüli fiúként.

Milyen tanuló voltál?

Klasszikus négyes tanuló voltam. Iskolásként elég sokat voltam egyedül otthon. Alapvetően rengeteget olvastam, de olyan dolgokat, amelyek érdekeltek. Nagyon sokáig vegyész akartam lenni. Vegyész karon kezdtem, még a Közgáz előtt.

És a Közgáz hogy jött?

Ahogy az gyakran megesik, a gimnáziumi hobbik nem válnak be az egyetem első éveiben. Így nem lett belőlem vegyész, ezért azt az egyetemet választottam, ami a döntésnek az öt évvel való kitolását jelentette. A Közgázra kétfajta ember járt, az egyik, aki tudta, hogy valamit konkrétat akar majd ezzel a diplomával kezdeni, a másik csoportot azok alkották – és ők jelentették a túlnyomó többséget – akik nem tudták, hogy mit akarnak.

Nemzetközi szakra jártam és engem az egyetem elején leginkább a gazdaságtörténet érdekelt. Sokat olvastam német és kelet-európai gazdaságtörténetből, elég jó voltam belőle, de viszonylag hamar rájöttem: ahhoz, hogy az ember vérbeli gazdaságtörténész legyen, történésznek kell lenni. Az igazi szerelem harmadév környékén az orosz témával jött be, és akkor volt egy úgynevezett take off. Öt-hat éven át éjjel-nappal csak az oroszokról olvastam: történelmet, irodalmat, mindent.

Az egyetem alatt meg se fordult a fejedben, hogy belőled mondjuk külkereskedő legyen?

Én már óvodás koromban is nyugdíjas szerettem volna lenni. (nevet) Azt szerettem volna, hogy nekem ne legyen szigorú beosztásom, szabadon rendelkezzek az időmmel, energiámmal. Kifejezetten olyan szakmára vágytam, amiről nem lehet egy szóval válaszolni arra a kérdésre, hogy mit csinálok. Ha mondjuk biológia tanár vagyok, az elmondható, de amivel én foglalkozom, az nem ilyen. Szüleim is ezt csinálták, nekem ez így tetszett.

A Phd-d címe: Az orosz külpolitikai gondolkodás története.

Igen. A kutatói-szakértői pályámat az orosz külpolitikával indítottam. Ami nem bizonyult rossz választásnak, mivel akkoriban ez nagyon izgalmas téma volt. Az új Oroszország 1992-es létrejöttével egy korábban, ilyen formában soha nem létezett nemzetközi jogalany jelent meg a világban. Újra kellett definiálni, hogy mit jelent ez, miben áll ez az új identitás, ebben mennyire lehet felvállalni a Szovjetuniót, mi az új államalakulat viszonya mondjuk a cári Oroszországhoz, a Nyugathoz vagy a közvetlen környezetéhez. Tehát ez egy nagyon kurrens, érdekes téma volt. Ebben az időszakban is, amennyi időt csak tudtam, Oroszországban töltöttem. Most visszanézve azt mondom, hogy hiányzott belőlem az a fajta céltudatosság, hogy úgy építsem a karrierem, hogy elmegyek egy nyugati egyetemre és ott írom meg a Phd-t. Úgy véltem, minél többet vagyok Oroszországban, minél több emberrel találkozom, minél inkább élek benne az anyagban, annál jobb.

Miközben Phd-zel, tehát a Doktori Iskolába jársz, tudományos munkatárs leszel a Magyar Külügyi Intézetben.

Balogh András volt az igazgató, Sz. Bíró Zoltán és Papp Gábor ajánlottak be. Nem volt sok hely a Külügyi Intézetben, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy kell egy oroszos. De nem akadt ilyen ember, elfogytak a régi káderek, vagy elmentek nyugdíjba, vagy átképezték magukat valami másra. Így jöttem én a képbe, és azt hiszem, hogy pár évvel korábban nem tudtam volna ezt a pozíciót betölteni. Ahhoz, hogy ezzel a témával akkoriban kutatói állást találjon az ember, rendszeresen szükség volt egy nagy adag szerencsére, talán ekkor volt a legnagyobb mázlim.

Úgy kezded a PhD-det, hogy a magyar közgondolkodás számára a kilencvenes években Oroszország elvesztette relevanciáját, és hogy az embereket nem érdekli ez a téma. De a 2000-es évek első évtizedének közepére mintha megint érdekessé válna a magyar közgondolkodás számára az, hogy mi történik Oroszországban.

Ez így van. Amin mindez jól lemérhető, hogy hányan jöttek el mondjuk egy modern orosz köztörténeti kurzusra. A ’90-es években 15-20 ember ült be egy ilyen órára a Közgázon, majd ez a szám viszonylag gyorsan felment úgy a tízszeresére. A 2000-es évek közepén, előadó termekre cseréljük a szemináriumit, írásbelire a szóbeli vizsgákat. Annak ellenére, hogy az orosz történelem igazán érdekes korszaka nekem továbbra is a ’90-es évek marad. Most is érdekes Oroszország, de azért nem rágom le a körmömet amiatt, hogy például mi lesz ott a választásokon.

Miért érezted úgy, hogy neked “ott kell lenni a közegben”? Ez nem egy gyakori kutatói attitűd.

A világgazdasági-, vagy nemzetközi tanulmányokban, ha emocionálisan, érzelmi alapon, szerelemből választasz egy térséget, akkor ott minél több időt akarsz eltölteni. Aztán ez elmúlik, vagyis inkább lehiggad az ember. Nekem szerencsém volt azzal, hogy főleg az egyetemi éveim alatt rengeteg megpályázható utazást hirdettek oda, és azt, akit jelentkezett, tárt karokkal fogadták. Talán egy kicsit hülyének is néztek, hogy miért akarok “nem divatos” helyekre menni.

Közel tíz évet töltöttél el a Külügyi Intézetben.

A Külügyi Intézetnek mind a mai napig kettős identitása van, mert egyfelől a Külügyminisztériumnak a háttérintézete, másfelől pedig szabad légkör jellemzi, mint egy kutatóintézetet. Láthattad, hogy a napi döntéshozatalban milyen módon alakul az energia-, vagy a külpolitika, ugyanakkor nem kellett részt venni ezekben a csatákban teli rüszttel. Tehát ez egy viszonylag érdekes hely, határmezsgye, ahol részt is veszel a szakpolitikában, meg vizsgálhatod is kívülállóként.

A Magyar Külügyi Intézetet a 2000-es évek közepén próbálták meg nyugati minták alapján átszervezni. Úgy nézett ki, hogy ebből az intézetből lesz egy normális, külföldön is felvállalható intézmény, amely ki fog tudni lépni egy olyan arculattal, ami valamilyen hatással lehet a magyar külpolitika imázsára. De két év után ez a forradalmi hevület kézen-közön eltűnt. És hát ez az intézet nem tudta betölteni ezt a szerepet. Ezt látva döntöttem úgy, hogy tíz év után elég volt, köszönöm szépen. Amikor Balázs Pétert 2009-ben kinevezték külügyminiszternek, megkeresett engem, és megkérdezte, hogy nem venném-e át az ő kis CEU-s intézetét, az EU Bővítési Központot. Egy évig én vezettem az intézetet megbízott intézeti igazgatóként és utána egy évig kutatási igazgatóként.

De később megint lesz egy külső munkatársi pozíciód a Külügyi intézetben.

Akkor én már nem az orosz külpolitikával foglalkoztam, hanem az energiaszektorral. Az érdeklődésem középpontjába ’99-től folyamatosan jön be az energiapolitika. Ennek a csúcsa a 2005-től 2010-ig tartó korszak, ellátási válságokkal. Tulajdonképpen 11-től 14-ig szabadúszó vagyok, a piacról élek. Bár ott van az a külső munkatársi pozíció, azt írom be, de hát valójában a bt-mel csináltam gazdasági-, gázipari-, meg egyéb tanácsadást – mindent, amiből meg lehetett élni. A CEU Bővítési Központ rettentően adminisztratív sztori volt, egyszerűen nem bírtam azt a fajta munkát. Sokat tanultam ott, főleg munkafegyelmet és látásmódot, de azt a tevékenységet nem tudnám csinálni hosszabb távon.

A szabadúszó életnek is megvan a maga szépsége, de nyilván azért sokkal jobb volt, mikor egyszer csak kiderült, hogy a Világgazdasági Intézetbe kerülsz?

Igen. A freelancerség gyakran megtömi a hasat, viszont tönkreteszi az idegeket. És hát, hogy is mondjam, pont azt a szabad, intellektuális tevékenységet nem teszi lehetővé, amit az ember szeret folytatni. Alkalmazkodni kell az ügyfelekhez, ki kell találni, hogy nekik mire van szükségük. Állandóan ott kell lenni, el kell járni mindenféle rendezvényekre, és ott ismerkedni kell. Nem akartam ezt csinálni hosszú távon. Tehát bizonyos szempontból megint csak szerencsém volt azzal, hogy ide jöhettem.

1999-2000 környékén kezd az energia témája nagyon izgalmassá válni számodra, és a nagy külpolitikai mozgások, vagy egyáltalán az orosz külpolitika felől egyre inkább erre a részterületre kezdesz el fókuszálni.

Ebben ugyanaz van, mint az oroszokkal volt. ’99-ben egy energetikai konferencián egy pár szakmabéli lézengett. Nyolc dollár volt egy hordó olaj, most hetven valamennyi. Szinte semmi érdeklődés nem volt az energia iránt, viszont az Intézetben kellett valami másik témát választani az oroszok mellé. Engem akkor már eléggé zavart a külpolitikai elemzésben az, hogy nincsenek benne technikai, vagy numerikus tények. A külpolitikai elemzés sokszor hitéleti kérdés, különösebb metodológiai horgonyok nélkül. Miközben rengeteg értesülés kell hozzá, hiányzik a fundamentum. Úgy gondoltam, hogy az energetika területén a gazdaságtörténeti, a közgazdasági ismereteimet is jobban lehetne hasznosítani. Egy kicsit autodidakta módon elkezdtem tanulgatni. Lassan ment, de néha megint mázlim volt. Például a 2006-os, az első nagyobb gázválság előtt interjúztam végig ellátásbiztonság kérdésében a vezetékes és tárolói vertikumot. Januárt követően sokan meg voltak győződve, hogy nekem voltak információim arról, mi fog történni, így szinte minden iparági ajtó kinyílt előttem, a legmagasabb szinteken lehetett konzultálni. Az interjúk során a technológiai mélységekig lementem: hogy akkor milyen nyomás mellett, milyen gépek, mit csinálnak. Gyárlátogatásokat tettem, és mivel vegyész is voltam, ezért valamennyire beleástam magam abba is, hogy akkor mi ennek a kémiája. Ezekről nagyon gyakran elfeledkezünk, amikor ilyen történeteket elemzünk. A kémia és a fizika nagyon makacs dolgok, hiába mondod neki, hogy legyél több, de nem lesz több. Ma is azt gondolom, hogy az energetikát nem lehet egy szemlélettel megközelíteni, rendkívül vegyes a közeg, pont ezért hatalmas élmény belemerülni ebbe a kavalkádba.

Felhívtál valakit, hogy elmennél mondjuk a százhalombattai telephelyre?

Igen.

És nem volt furcsa nekik a kérésed?

Nem. A legtöbben örültek, hogy valaki érdeklődik az iránt, amit csinál. A mai napig ez a módszerem. Ha van egy új téma, akkor megpróbálok azokkal az emberekkel beszélni, akik ezt gyakorlatban, a mindennapokban csinálják. Én nem interjúnak hívom ezt – bár a tudomány miatt kénytelen vagyok valamennyire struktúrálni – csak megpróbálok elbeszélgetni, valami olyan kapcsolatot létesíteni velük, hogy a későbbiekben is vissza tudjak menni, hogy találkozhassak velük, meg tudjam kérdezni, hogy akkor most mi van. Ott kell lenni az anyagban. Látom, hogy itt a kollégák a projektek során mit szenvednek azért, hogy interjúalanyokat találjanak egy-egy területről. Én még a múltból hoztam magammal ezeket a dolgokat, ott vannak a számok a telefonban, és tényleg össze tudok állítani egy olyan tizenötös interjú listát. Egy órán belül mindegyiket fel tudom hívni, legfeljebb lepattintanak.

De kétségkívül az, hogy a Külügyi Intézet munkatársa voltál, az valamilyen módon mégiscsak segített neked. Ők is jóban akartak lenni valakivel ott, hisz kölcsönös volt az érdek.

Ez igaz. Ugyanakkor a tudományos módszertan bizonyos aspektusait és az elméletiséget csak mérsékelten követelik meg a szakpolitikai kutatásoknál. Ezen akadémiai követelményekkel itt szembesültem először, és az elméleti felkészültségem mindmáig gyenge pontom.

Az újságírók is elég korán felismerték, hogy értesz az energia témájához és emiatt sok média szereplésed is volt.

Mondjuk úgy, hogy volt egy időszak, amikor sokszor voltam a médiában, mert még volt média. Érdemes volt nyilatkozni. Mindenki örül, amikor van érdeklődés a témája iránt. De egy idő után már nem szeretsz ötkor felkelni, hogy bemenj egy reggeli műsorba, nem örülsz – nem beszélve a családodról, amikor mondjuk az Al Jazeera tévéstáb szombat délután betoppan a lakásodba, és két óra elteltével sem akar még menni. Egy idő után kénytelen voltam szelektálni: csak olyan témákban nyilatkozom, amit nem unok, „bemenős” médiumban csak 20 percnél hosszabb beszélgetést vállalok, reggel-este, hétvégeken hagyjanak békén.

Szerinted most, a ’20-as években, Magyarországon érdekes Oroszország?

Máshogy, de még mindig érdekes. A kilencvenes években volt egyfajta megosztottság Oroszország megítélésében, de ez a klasszikus kelet-közép-európai modell volt. A volt baloldaliak pragmatistán nézték ezt, és voltak ugye a régi ellenzékiek, a szkeptikus liberálisok és konzervatívok, akik arra emlékeztek, hogy ez egy megszálló hatalom. Ennek ebben a formában vége. Azok, akik érett fejjel emlékeznek azokra az időkre, amikor még itt voltak a szovjetek most 60 év körüliek és többségük már nyugdíjba ment. Ehhez képest itt vannak az azt követő nemzedékek, akik sokkal kevesebb közvetlen tapasztalatból építenek maguknak értelemzési kereteket az orosz valóságról, sokszor egyébként hazai tapasztalatokat kivetítve keletre. Ha nemcsak ellenség-barát rendszerben próbáljuk megérteni, mit gondolnak az oroszokról, akkor nagyon színes az összkép. Azt hiszem, sokkal heterogénebb, mint 20 éve volt vagy 20 év múlva lesz. Az „elbeszélt történelemmel” foglalkozó kutatók is az eseményeket követő 30-50 évet tartják a legizgalmasabbnak, amikor a szemtanúk még találkozhatnak az első- és másodgenerációs szemlélettel.

Közel húsz éve kezdtél el energiával foglalkozni. Nem jött el ez az idő a váltásra?

Az energetika változik, nem én. Energiával úgy már nem lehet foglalkozni, ahogy én foglalkoztam. Az olaj és gáz iránti valós érdeklődés Európában teljesen elmúlt. Az intézetben csak egyetlen olyan projektünk van, ami ezzel foglalkozik, de az is csak kifutó termékként vizsgálja, kell-e még rá költeni. Régi, a megújuló szektorba átigazolt iparágiak panaszkodnak is, mennyire dögunalom pl. naperőművi, energiatárolós projekteket vinni. El lehet erre is menni, a szakmai projektek túlnyomó többsége ilyen, nyilván ez csoportvezetőként engem is beszív valamelyest.

Persze ötvenhez közeledve az ember elég rutinos és hajlamos csak arra vállalkozni, ami tényleg érdekli. A fosszilis energiahordozók kivezetése világgazdasági szinten rendkívül izgalmas. Mindent, amit az ’50-es, ’60-as évektől kezdve energetikában felépítettünk a Közel-Kelettel vagy a Szovjetunióval, azt most lebontjuk. Az Európai Unió nyíltan kimondja, hogy 20, de legkésőbb 30 év múlva nem akar szinte semmit sem vásárolni innen. Teljesen nyitott kérdés, hogy ez milyen mértékben alakítja át egyrészt a kapcsolatrendszert, hogy fog hatni azokra az országokra, akik eddig olajat meg gázt exportáltak, és abból élnek. Illetve, hogy ezen várakozások ismeretében milyen lesz a beszédmód egymással. Régen, mikor elkezdtem ezt a szakmát, még azt vártuk, hogy Európában majd egy növekvő piac lesz, a posztszovjet térségből olajat, gázt fogunk importálni, jóban leszünk, satöbbi – ma már ebből semmi nem maradt. Egyedül amit akarunk, az érdemben a nyugalom, ne legyen baj az oroszok részéről.

És akkor mi lesz az új szerelem?

Hát, ebben a korban lassan le kellene szokni a szerelmekről. Amivel most foglalkozom, tanulom ezt a témát, és valamennyire érdekel is, az a gazdasági hadviselés, ami nagyon keményen jön be a mindennapokba. Tehát, hogy politikai célokat gazdasági nyomásgyakorlás, szankciók útján próbálnak elérni országok. Ez valahol különben szintetizálja azt, amivel én valaha foglalkoztam. Tehát, hogy külpolitika is, meg nem is, gazdaság is, meg nem is. Azt lehet mondani, hogy néha anyagi is meg nem is, például Irán esetében ez nagyon szépen bejön, de amúgy mindenki benne van.

Most még csak az elméleti feldolgozásnál tartok, de egyelőre szórakoztat, és ez a lényeg, hogy el van vele az ember. Amit mi Kelet-Közép-Európában meg tudunk ebből csinálni az az, hogy a mi térségünkről mondunk valamit. Tehát, hogy egy kelet-közép-európai ország például miért csatlakozik egy gazdasági szankciós intézkedéshez, és miért nem? Egyes vállalatok, bankok, hogy hajtják végre, ez is akadémiai szinten elhanyagolt kérdés. Mindenki máshogy teszi ezt meg. Ezeket fölmérném, de több éves meló.

Ha nem a kedvenc témáiddal foglalkozol, és nem dolgozol, akkor mit csinálsz?

Elvált mozaikcsaládban vagyok, tehát két napot vannak már csak nálam a gyerekeim, de akkor mindent leteszek, és igyekszem csak velük lenni. Kamaszoknál az ember még utoljára próbál olyan tevékenységeket kitalálni, ami miatt vele maradnak a gyerekei, magam is így vagyok ezzel. Olyan hobbikat kell keresni, amit együtt tudunk csinálni. Az utazás, tollaslabda mellett így jelent meg a „vérfoci” (Blood Bowl). Ez egy táblás játék, amiből csinálnak egy pici bajnokságokat minden hónap utolsó szombatján, ahova elmegyünk a gyerekeimmel. Így egyszerre jelent a neten való gyűjtögetést, a bábuk összeragasztása, lefestése valamilyen kreatív tevékenységet és egy kisebb közösséghez való tartozást. Mindent, amit egy szubkultúra jelenthet.

Ahogy a többieket elnézem, ez akár fenntartható kapocs is maradhat apa és fiai között hosszabb távon is.

 Siposs Zoltán interjúja

Következő hónap >