hu / en

A tudományágak határmezsgyéjén vagyok – beszélgetés Pálné Kovács Ilonával

 

 

 

 

 

Születésed óta mindig is Pécsen laktál. Te hogy mondod, Pécsett vagy Pécsen?

Pécsett.

Szóval milyen iskolákba jártál Pécsett?

Az általános iskolámat úgy hívták, hogy 39-es Dandár úti Általános Iskola, és mi ott még „Jó szerencsét”-tel köszöntünk, mert hogy ez az intézmény az Uránvárosban volt, ami a pécsi uránbánya lakótelepe volt. A szüleimmel Uránvárosban éltünk, apukám a bányánál dolgozott sofőrként. Tehát  az általános iskola abszolút a bánya fennhatósága, szellemisége alatt működött. Középiskolába már bejártam a városba, a Janus Pannonius Gimnázium és Szakközépiskolába (Pécsett ha valaki, aki valamelyik külső kerületben él és a városközpontban akad dolga, akkor azt úgy mondja, hogy bemegyek a városba.) Szakközépiskolás voltam egyébként, a tanulmányaimat – egészen az egyetem elvégzéséig – csupa vargabetű jellemezte t. Az egyetemi diploma után aztán ráálltam egy pályára, és azon máig rajta is maradtam. Ezekre a korai cikkcakkokra jó példa: nyolcadikos koromban egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy középiskolába megyek, mert sem az iskola, sem a szüleim nem motiváltak különösebben erre. Az osztályfőnököm összeférhetetlen gyereknek tartott, aki továbbtanulásra nem nagyon alkalmas.

Ennek mi volt az oka?

Nagyon ugrabugra lány voltam, szerettem a középpontban lenni. Lógtam is néha az iskolából, amolyan vagány gyerek voltam, és bár jól tanultam, de ez valahogy mégsem volt lényeges eleme az akkori életemnek. A barátok, a csavargás annál inkább. Nyolcadikban először nem is gimnáziumba jelentkeztem, hanem ipari tanuló intézetbe, méghozzá kereskedelmi eladónak, mert a barátnőm az osztályban szintén oda jelentkezett. Nem vettek fel, pedig jó eredménnyel végeztem. Az általános iskolai osztályfőnököm rossz véleménye oda vezetett, hogy elutasították a jelentkezésemet. Így utólag hálás lehetek neki, hogy letérített a kereskedelmi eladó pályáról.

Ekkor arra gondoltam, hogy jó, akkor elmegyek dolgozni. De mivel még nem töltöttem be a tizenhatodik évemet, ezért ehhez külön engedély kellett – elmentem hát a helyi tanácsra, hogy megkérdezzem: milyen diákmunkát vállalhatok. A hivatali folyosón egy szakfelügyelő, meglátva, hogy tanácstalanul álldogálok ott, megkérdezte tőlem, hogy miért sírok. A vele való beszélgetés alatt rájöttem, hogy nekem mégiscsak tanulni kellene, nem dolgozni menni. A szakfelügyelő aztán elintézte, hogy bekerüljek egy szakközépiskolába egészségügyi tagozatra. Így szereztem általános asszisztens- és gyermekápoló szakmát, ez lett az első végzettségem.

Említetted, hogy édesapád teherautó sofőrként dolgozott. Édesanyád mivel foglalkozott?

Pincér volt. Azt kell mondjam, hogy a rokonságom tagjai jellemzően a középiskoláig sem nagyon jutottak el. Bizonyos értelemben én lettem a “deviáns” a családban. Anyukám pécsi születésű, apukám pedig Balatonlelléről származik, már 20 éve nem élnek.

A szakközépiskolában milyen hatások értek, amik miatt fontossá vált számodra a tanulás?

Arra a négy évre nagy szeretettel emlékszem vissza, igazi közösségben létezhettem. A volt osztálytársaim jelentős részével máig tartom a kapcsolatot. Nagyon hálás vagyok az akkori osztályfőnökömnek, aki a magyartanárunk is volt, mert észrevette bennem azt, hogy talán többre vagyok képes, mint amennyit magamról elhiszek, meg amit elvárnak tőlem. Ő bátorított negyedikben, amikor pályaválasztásra került a sor, hogy tanuljak tovább, ne menjek el az egészségügybe dolgozni, jelentkezzek egyetemre. Az egészségügyet addigra már sikerült is megutálnom, hiszen kijártunk gyakorlatra és sok olyat tapasztaltam meg, ami miatt nem lett a szívem csücske az a világ.

Miután ő magyartanár volt, ezért a magyar és a történelem irányába terelgetett engem. Megfogadtam a tanácsát és Pécsi Tanárképző Főiskolára jelentkeztem – ami akkor még nem volt a része az egyetemnek – magyar-történelem szakra, amire akkortájt hússzoros volt a túljelentkezés. Nem is vettek fel, hiszen szakközépiskolában nem ugyanazt a magyar anyagot kell elsajátítani, mint egy gimnáziumban. Ezután egy évig dolgoztam, egy volt orvos tanárom mellett asszisztenskedtem. Ezalatt az idő alatt döntöttem el, hogy csak azért is megmutatom. Miután arra nem volt esélyem, hogy nappali tagozaton tanuljak, ezért olyan egyetemet kellett választanom, amelyik indít levelező- vagy esti tagozatot. Így jelentkeztem a jogi karra 19 éves koromban, ahova felvettek, majd fél év után átkerülhettem a nappali tagozatra. Az egyetem alatt végig dolgoztam is, öt éven át reggelente újságot hordtam, mert a tanulmányaimat másképp nem tudtam finanszírozni.

1978-ban kerültél a Dunántúli Tudományos Intézethez, ahol akkor Bihari Ottó akadémikus volt az első ember.  Elolvastam az életrajzát, és azt láttam benne, hogy 1944–45 fordulóján a Mikó Zoltán által vezetett csoport tagjaként részt vett a német megszállás elleni harcokban.

Ő az egyetemen igazi legendának számított. Politizáló, nagyhatalmú, komoly befolyással rendelkező ember volt, tagja a megyei pártbizottságnak is – az elvtársak rendszeresen járultak hozzá tanácsot kérni. Viszont azt is meg kell mondjam, hogy Bihari Ottó egy zseniális alkotmányjogász volt, messze felvilágosultabb, mint az akkori közjogász, alkotmányjogász környezete. Ő valóban ismerte az európai, különösen a francia és német közjogi gondolkodást és szakirodalmat. Nekem nem a mozgalmi múltja, hanem a tudása imponált. Mielőtt az intézetbe kutatónak hívott volna, kaptam tőle egy feladatot. Ez vitt aztán engem a helyi ügyek, meg a helyi politika kutatása irányába.

Mi volt ez?

Hosszúhetényről kellett tanulmányt írni: hogy néz ki a helyi politika, mit csinál a tanács, kikkel működik együtt, hogyan zajlanak a tanácsülések. A tanulmány nagyon tetszett neki, ezért meghívott az intézetbe kutatónak, és egyben abba az irányba is terelgetett engem, hogy az egyik kutatási témám a helyi közügyek legyen: hogyan néz ki a hatalom térbeli megosztása, miként működnek együtt a települések, a tanácsok.

Az egyetem végén egyértelmű volt számodra, hogy nem ügyvéd, bíró, vagy ügyész leszel?

Amikor eljárásjogokból kellett szigorlatozni, rájöttem, hogy nem leszek egyik sem, mert ezekben a szakmákban azt nagyon kell ismerni, és én ezeket a tárgyakat borzasztóan nem szerettem.

Ahogy régen mondták, be kellett seggelni.

Így van. Mindig frusztrált, ha egy szöveggel úgy kell szembesülni, hogy egy az egyben ugyanúgy kell visszaadni. Én a gondolkodtatóbb tárgyakat szerettem: az alkotmánytant, a jogelméletet, a szociológiát.

Ott tartottunk, hogy 78-ban az intézetbe kerültél.

Itt a kezdetektől fogva a teret kellett kutatni. Jogászként azt vizsgáltam, hogy az intézmények, a szereplők hogyan mozognak, a teret milyen módon kezelik, mennyire képesek együttműködni, miként tudják a saját érdekeiket artikulálni. Az intézetben igazi interdiszciplináris környezetbe kerültem, közgazdászokkal, szociológusokkal, néprajzosokkal, történészekkel, földrajzosokkal dolgoztam együtt. Ebben a közegben én voltam egyébként “a szakbarbár jogász, aki csak az intézményekben gondolkodik”, miközben ugye mennyivel színesebb és tágabb a világ. Az, hogy így vélekedtek rólam, engem nagyon inspirált abban, hogy elérjem: az én kutatási irányomat is adekvátnak tekintsék.

Ebben a közegben a kutató társaiddal egyszer csak rájöttetek, hogy a regionális tudomány egy önálló tudományág?

A ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején még nem beszéltünk regionális tudományról. 1984-ben, Bihari Ottó halálát követően Enyedi György lett az intézet igazgatója, aki a földrajz- és a közgazdaságtudomány területéről jött, és aki már ekkoriban jól ismerte az amerikai, nyugat-európai regionális tudományi műhelyeket. Ő az intézetet nemcsak átszervezte és egy országos hálózattá tette, hanem a nevét is megváltoztatta: Regionális Kutatások Központjává. De még ekkor sem a regionális tudományt, mint terminológiát használtuk, hanem csak a kutatásokat neveztük regionálisnak, az intézet elnevezése tükrözte ezt. A kilencvenes évektől kezdődően nagyon tudatosan törekedtünk arra, hogy a regionális tudományt, mint önálló diszciplínát elfogadtassuk az akadémián, illetve a szakmai környezetünkben. Anélkül, hogy mi változtunk volna, csak egyszerűen a terminológiát finomítottuk és igazítottuk ahhoz, ahogy ezt már Nyugat-Európában, illetve Amerikában régóta tették.

Ez a folyamatos bővülés időszaka. A kilencvenes évekre a központ már kilenc telephellyel rendelkezett.

Az intézet vezetésének tudatos törekvése volt, hogy nőjünk, hálózatosak legyünk, ott legyünk az egyes helyszíneken beágyazva. De a megvalósításhoz kellett egy befogadó környezet is. Magyarországon a kilencvenes évtized arról szólt, hogy elfogadtuk az európai mintákat. Ekkoriban egész Európában “tombolt” a regionalizmus, és hazánkban a helyi politikai elit, meg a központi kormányzati elit is nyitott volt arra, hogy megtanuljuk az európai közpolitikákat. A regionális politika a kormányzati gondolkodásban is megjelent. 1996-ban fogadták el a területfejlesztésről szóló törvényt, amelyiknek kifejezetten ez volt a célja, hogy átvegyük az európai kohéziós politikai modellt. Ez a jogszabály decentralizációban, helyi részvételben, partnerségben gondolkodott. Az intézeti hálózat ideája pedig ehhez kiválóan illeszkedett. A polgármesterek örültek, hogy ott, az ő városukban is dolgozik egy kisebb kutatói közösség, akikkel lehetett konzultálni és még megbízásokat is adtak nekünk. Helyet kínáltak fel, támogatást adtak, tehát azért nagyon komoly, hogy úgy mondjam, alulról szerveződő karaktere volt az egész hálózatosodásnak, a kezdeményezést a kormányzat és az önkormányzatok is támogatták. Így terjeszkedtünk, erre volt igény, meg volt valami támogatás. És hát akkor kezdtünk el sorvadni, ahogy ez az igény megszűnt.

Milyen értelemben hatott a tudományos pályádra, illetve az érdeklődésedre, hogy Enyedi György személyében egy földrajztudós lett az intézet vezetője?

Ő vezetőként nagyon más volt, mint Bihari Ottó. Enyedi György sokkal közvetlenebb és lazább volt mindenkivel. Helyzetbe hozott inkább, mint előírt. De az én pályámon, vagy a profilom alakulásában inkább a feladatok, a körülmények amelyek nagyobb hatással voltak, meg a tudománypolitika változásai. Jogászként végeztem, aztán 1988-ban kandidátus lettem. A kandidátusi fokozatot politikatudományból szereztem meg, méghozzá az elsők között az országban, mert az akadémia és a TMB, a Tudományos Minősítő Bizottság akkorra már felvette a diszciplínák közé a politikatudományt, amit korábban nem ismert el. A kandidátusi disszertációmban szerepelt az a szó, hogy politika, ezért azt mondták, hogy akkor legyek politológus, mert abból még nagyon kevés van, így lettem politológus kandidátus. Regionális tudomány, mint mondtam, akkor még nem nagyon létezett. Aztán amikor 2000-ben az MTA doktora lettem, akkor már a regionális tudományi pozíciókat kellett erősíteni a tudományos közösségen belül. Így aztán a regionális tudományban lettem az MTA doktora, és amikor akadémikusnak választottak, akkor minden diszciplína rákerült az oklevelemre, tehát a közigazgatás tudomány, a regionális tudomány, illetve a politikatudomány is. Úgy fogalmaznék, hogy a tudományok határmezsgyéjén vagyok, ennek megvolt az előnye is, meg a hátránya is egész életemben.

Az intézetben végigjárva a ranglétrát ’88-tól már főmunkatárs vagy, és akkor egy számomra érdekes intermezzo következik, ’89-ben, osztályvezető leszel a Belügyminisztériumban.

Ez egy rövid, de nagyon tanulságos kaland volt az életemben. Verebélyi Imrét, aki a kandidátusi disszertációm egyik opponense volt, és ezért ismert engem, ekkoriban a Belügyminisztériumba hívták azzal a felkéréssel, hogy belügyminiszter-helyettesként az önkormányzati törvényt készítse elő. Ő azzal keresett meg, hogy segítsem a törvényelőkészítő munkát. Boldogan mentem, mert csak azt láttam, hogy ez most egy olyan szakmai feladat, aminél nagyobb esélye az embernek nem lehet. De hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nekem nem való. Egyrészt a kétlakiság sem nagyon ment, kicsik voltak még a gyerekeim. Másrészt arra is rájöttem, hogy egy dolog az, amit a szakma gondol, az meg egy másik, hogy a politikusok mit gondolnak. Nem szívesen kötöttem kompromisszumokat ilyen ügyben soha. Úgyhogy három hónap után visszamentem az intézetbe, ahol persze örömmel fogadtak.

1992-től már igazgatóhelyettes vagy, aztán ’97-ben te leszel az igazgató itt. Ez az időszak egybeesik azzal, amiről az előbb beszéltünk, hogy létrejött egy kutatóhálózat.

Én az RKK pécsi székhelyeként működő Dunántúli Tudományos Intézetnek voltam az igazgatója. Az RKK teljes hálózatához akkoriban 130-140 fő tartozott, de ebből azért elég jelentős részt képviselt az adminisztráció, a különféle kutatás segítők, informatikusok, térképészek. Sokfajta szakma szükséges a mi munkánkhoz, de utána zsugorodtunk, most az RKI kutatóinak száma a fele annak, ami fénykorában volt.

A kilencvenes évek közepén már óraadó tanár lettél, és hat-hét év alatt egyetemi tanár, közben számos tisztséget szereztél az akadémián, és a legkülönbözőbb társadalmi testületekben. Ez egy olyan emberre vall, akinek hihetetlen munkabírása van, és egyszerre tud, három ember munkakörének megfelelni. Mit gondolsz erről?

Szorgalmas, alapvetően teljesítményközpontú ember vagyok, aki nagyon-nagyon ritkán mondott életében nemet. Tehát, ha kaptam egy feladatot, akkor azt elvállaltam. Azt gondolom, hogy ilyen kipróbálós, “megpróbáljuk, biztos menni fog” típus vagyok.

A bevállalósság mellett még maximalista is vagy?

Igen. Kétségtelen, hogy a sok-sok munka az egyéni életemre komoly hatással volt, például arra, hogy nincs semmilyen hobbim. A családom, a gyerekeim, a barátaim mindig fontosak voltak számomra. Szerencsére, amikor kicsik voltak a gyerekeim, a nagymamák sokat tudtak segíteni abban, hogy utazhassak, de például sosem vállalkozhattam hosszabb, több éves külföldi tartózkodásra.

Van, aki kétszer annyi időt fordít a feladatai ellátására. Nekem szerencsém volt, mert viszonylag gyorsan tudok írni, dönteni és ez valószínűleg besegített.

Mit mondanál, ha egy koktélpartin egy kérdésre azt válaszolod, hogy regionális tudománnyal foglalkozol, majd visszakérdeznek, hogy oké, de az mi?

Valóban, az intézet is sokszor identitászavartól szenvedett, éppen azért, mert egy új tudományterületről, csupán egy fél évszázados diszciplináról van szó. A regionális tudomány mindig is beolvasztott különböző tudományterületeket, és ha megnézzük a nagyon neves művelőit, akkor azt látjuk, hogy ők sem végeztek mondjuk regionális tudományi szakon az egyetemen, hanem jöttek innen-onnan-amonnan. Úgyhogy inkább tudománypolitikai, intézményesülési kérdés volt, hogy regionális tudománynak tekintem azt, amit csinálok. Sikerül-e kialakítani egy erre specializált kutatóintézetet, lehet-e mesterszakot indítani az egyetemen, sikerül-e az akadémiai nómenklatúrába beilleszteni egy önálló bizottságot. Nemzeti társaságunk, a Magyar Regionális Tudományi Társaság szorosan kapcsolódik a nemzetközi társszevezetekhez, ismernek bennünket. A regionális kutatásokban, műhelyekben az a közös, hogy a tér a legfontosabb, vagyis az, hogy a tér miként befolyásolja a gazdaságot, a társadalmat, az infrastruktúrát, a településhálózatot, az embereket, a hatalmat, a politikát. Mi nem a teret kutatjuk, hanem az említettek térbeli sajátosságai fontosak nekünk. Politológusként azért vagyok a decentralizáció híve, a térben szétosztott hatalom modelljének a támogatója, mert azt gondolom, hogy a demokrácia és a decentralizáció szorosan összefügg, ezért foglalkozom az önkormányzatokkal és autonómiákkal, amelyek térben próbálnak egy-egy területet a saját ellenőrzésük alá vonni.

Akadémikusi székfoglaló előadásod címe: Jó kormányzás és decentralizáció. Miért izgat téged a jó kormányzás?

A jó kormányzás a kormányzástudomány egyik paradigmája. Egy liberális, regionalista, hálózatokban gondolkodó közpolitikai iskola. Nemzetközi szervezetek a Világbanktól az OECD-n át, az Európai Unióig a jó kormányzás paradigmáját követik, amely felülírja a hagyományos, demokratikus képviseleti kormányzást. A jó kormányzás nem arról szól, hogy az demokratikusabb: olyan új modell, amely nemcsak bürokráciában, parlamentben és pártokban, hierarchiában, hanem hálózatokban gondolkodik. Különböző szereplőkben, melyek között egyaránt vannak közhatalommal rendelkező és közhatalommal nem rendelkező civil-, gazdasági és politikai szereplők.

Világmozgalom a jó kormányzás, olyan modell, ami különösen a kilencvenes évtizedben volt nagyon divatos. Mára viszont, ha úgy tetszik, kimentem a divatból. A regionalizmus is kiment a divatból, az autonómiák is sokkal rosszabb pozíciókkal rendelkeznek, mint korábban. Kialakult egy másik paradigma, amit mondjuk a magyar kormányzati elit illiberális államnak gondol, de másutt a világon is vannak olyan trendek, amelyek azt mondják, hogy a hálózatos, jó kormányzási elvnek is megvoltak a maga vadhajtásai, negatív következményei. Most e két paradigma határán vagyunk: a fejlettebb nyugat még kitart a jó kormányzás mellett, de bizony egyre több olyan hatalmi centrum van, amelyik nem hisz benne, és vagy visszamegy a klasszikus demokráciához, vagy mondjuk nem is demokratikus rendszerű, mint például Kína. A jó kormányzás egy mozgalom olyan értékrenddel és modellel, ami nekem rendkívüli módon szimpatikus, és aki regionalista, az egy kicsit biztos, hogy a jó kormányzás híve.

Úgy fogalmaztál egy rádióműsorban, hogy “az intézet-egyesítés idején, amikor a Pálinkás-féle összevonások voltak és az RKK bekerült a KRTK-ba, akkor mi prüszköltünk”.

Nagyon prüszköltünk. Boldogtalanok voltunk, mert eleve egy centralizációról volt szó. Úgy éreztük, hogy elveszítjük az önazonosságunkat. Egy éppen csak, hogy megerősödött, önálló tudományterületet művelő intézet bekerül a közgazdászok keretei közé, elveszítjük a pécsi székhelyet, bár papíron ott marad, de gyakorlatilag az adminisztráció Budapestre kerül. Ezt olyan veszteségként éltük meg, amit nyilván az utolsó pillanatig próbáltunk elhárítani, megpróbáltuk az önállóságunkat valahogy megőrizni. Amikor egyesítettek bennünket, akkor is évekig a korábbi KRTK-s főigazgatóval kiélezett küzdelmek folytak azért, hogy megőrizzük a központon belül az intézeti önállóságunkat. De akkor nem ez volt a főigazgató missziója, és ezért komoly veszteségeket szenvedtünk el. Létszámban, lehetőségekben, és lélekben is azt gondolom, hogy egy kicsit akkor megroggyant a társaság.

De ha jól érzékelem, az elmúlt években már azért sok esetben szoros az együttműködés az intézetek között. Léteznek olyan kapcsolódások, ahol a szinergiák előjönnek, egymást erősítő folyamatok zajlanak. Ez a KRTK-n belüli együttműködés gördülékeny.

Ez nyilván szándék volt kezdetektől fogva, csak nagyon nehezen ment, meg talán a módszerek sem voltak igazán alkalmasak. Valóban szorosabbak lettek a kapcsolatok, de szerintem ugyanezek az együttműködések akkor is léteznének, ha nem tartoznánk egy főigazgatóság alá. Továbbra is úgy gondolom, hogy egy decentralizáltabb intézményirányítási struktúra hatékonyabb lenne. Valóban vannak közös vállalkozások, de még mindig azt gondolom, hogy a regionális kutatások központja méretében és profiljában, kapacitásaiban alkalmas lett volna az önálló intézményként való működésre. És ha a mostani helyzetről kijelenthetjük, hogy konszolidálódott, akkor még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy ez pusztán a méreténél fogva jobb teljesítményre képes konstrukció. De szerencsére sem főigazgató, sem igazgató nem vagyok, nem kell ezzel foglalkoznom.

Dunántúli Tudományos Osztály

Az Akadémán nemrég az ellen foglaltál állást, hogy a hírek szerint az RKI rövidesen belügyminisztériumi keretek között folytathatja működését. Jól gondolom, hogy ezek szerint a 33 évvel ezelőtti rövid kis kitérőd után nem szeretnél újra a Belügyminisztérium alkalmazottja lenni?

Jól. Működtem együtt olyan kollégákkal, akik háttérintézetekben dolgoztak. A Belügyminisztériumnak volt egy háttérintézete, a Magyar Közigazgatási Intézet, ahol remek szakembereket foglalkoztattak, de az alkalmazott kutatás, és az alapkutatás teljesen más dolog, és manapság egy kutatóintézetet és egy háttérintézetet különösen nem ugyanaz jellemez. Volt olyan időszak, amikor a háttér kutatóintézetekben is lehetett önálló kutatási profilod, tudományos ambíciód, mindez belefért. Most ez nem fér bele egy minisztériumhoz tartozó intézet működésébe. Legyen bármilyen toleráns vezetője esetleg, vagy minisztere, aki mindezt finanszírozza. Azt gondolom, hogy az alapkutatás és az alkalmazott kutatás két különböző dolog, és mi, az RKI-nál dolgozó kutatók az alapkutatásra vagyunk alkalmasak. Ezeket a kollégákat hosszú évekig kifejezetten arra treníroztuk, hogy alapkutatásokat kell folytatniuk. A tudományos közösségen belül kell megmérettetni magukat, aszerint a normarendszer és módszer szerint, ahogy ez a tudomány világában szokás. Most átkerülve egy alkalmazott kutatóintézetbe, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy mindenki föladhatja a maga tudományos ambícióit, és megkapja majd azokat a feladatokat, amiket jó-rosszul megold. De öröme már ebben nem lesz. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs szükség alkalmazott kutatásokra. De azok sem működnek alapkutatások nélkül, vagyis, ha nincsenek olyan műhelyek, amelyek az alkalmazott kutatóintézetek számára biztosítják a hátországot. Lehet tehát alapítani minisztériumi háttérintézetet, oda kell hívni azokat a szakembereket, akik ezt szívesen és örömmel vállalják, de az is egy megoldás lehet, hogy megbíznak bennünket szerződés formájában, egy-egy feladattal. Amire, mint ahogy korábban is, volt számos példa, amikor még szorosabb együttműködés volt a minisztériumokkal, meg az önkormányzatokkal.

Kiképezni egy szakembert, az hosszú-hosszú évek munkája. Tehát ez nem úgy van, hogy beállok és másnaptól kezdve én művelem a tudományt, hiszen egy-egy kutatóba nagyon-nagyon sokat kell invesztálni, és ha jól is kezd, akkor sem minden az intézetbe felvett kollégából lesz végül kutató. A társaság szépen szelektálódik. Úgyhogy én azt gondolom, hogy alkalmazott kutatóintézetet csinálni természetesen lehet, de belőlünk nem. 

Valójában ahhoz, hogy akadémikus legyél, többszörös hendikeppel indultál. Egyfelől vidékről, másfelől nőként lettél az MTA tagja. Látsz-e arra jeleket, hogy ez talán ma már nem így van, mint korábban?

Nagyon ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Természetesen az évek során nem lehetett nem észrevenni, hogy több olyan tudományos testület tagja, tanácskozás résztvevője vagyok, ahol egyedül vagy éppen másodmagammal vagyok nő. Amikor akadémikusnak választottak, akkor szembesültem azzal, hogy a mintegy 360 akadémikusból mindössze 26 volt nő. Ekkoriban egy férfi újságíró készített velem egy interjút és elküldte a cikket, mielőtt megjelent volna. Az lett volna a cikk címe, hogy „A nő is az eszével lesz akadémikus”. Amikor visszaírtam neki, jó barátságban voltam vele egyébként, az bosszantott, hogy még magyarázni is kellett, hogy miért rossz ez a cím.

Az akadémián most már vannak nagyon óvatos lépegetések azzal a céllal, hogy a nők számát, arányát növeljék az akadémikusok között. Éppen egy hete ért olyan élmény, ami elszomorított. Egy testületben próbáltam olyan javaslatot tenni, aminek inkább gesztus értéke lett volna, mindenesetre valamit lehetett volna a női esélyegyenlőségért tenni. Az, hogy leszavaztak, az önmagában nem lenne baj, a probléma az érveléssel van. Amikor elhangzik a vitában az a megjegyzés, hogy imádom a nőket, akkor az ember azt mondja, hogy jó, akkor most adta fel, nincs értelme. Visszaléptem, mert nem láttam esélyt arra, hogy empátiával viszonyuljanak ehhez az ügyhöz. Úgy gondolom, hogy egyébként az egész hazai politikai légkör sem tesz jót a nőknek.

Említetted azt, hogy hát olyan nagyon hobbid nem volt, de hogyan kapcsolódsz ki?

Az is inkább feladat, például tornázni járni kell, ha tetszik, ha nem. Tehát menni kell, mert így egészséges, meg így tudom magam karbantartani. A kutyámmal is így vagyok, ahogy öregszik, és tudom, hogy az erőnlétéhez szükséges a séta, már naponta kétszer megyünk el.  Aztán persze olvasok, színházba, koncertre járok, igyekszem minden olyan lehetőséget megragadni, amivel egy kicsit kitágul a világom, mert úgy egyébként hajlamos lennék a számítógépem előtt ülni reggeltől estig.

Akkor a magadfajta kutatónak a karantén végül is nem volt akkora kizökkenés, hisz saját témájával ugyanúgy tudott foglalkozni.

Így van. Sőt, sokkal-sokkal több időm volt, mert nem kellett utaznom Budapestre. Az online világot sok tekintetben megszerettem, annak ellenére, hogy nem vagyok egy digitális guru, és halálra izgulom magam, ha egy új platformot, vagy új szoftvert, vagy appot kell használni. De korábban hetente egyszer biztos, de inkább többször mentem Budapestre, ami gyakorlatilag egy akár néhány órás meeting miatt is egy teljes napot igénybe vett. Úgyhogy nekem ez mindenképpen előnyt jelentett vidékiként, és nagyon remélem, hogy amit el lehet online intézni, azt úgy is tegyük a jövőben is, ne kelljen feleslegesen utazni. Viszont már voltam újra színházban, koncerten, találkozhattam a barátaimmal, tehát úgy tűnik, hogy ami nagyon hiányzott a pandémia alatt, az hála a Jóistennek, kezd visszajönni.

 

« Vissza a listához

2023

Feb

03

H

K

Sz

Cs

P

Sz

V

30

31

1

2

3

4

5

7

8

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

1

2

3

4

5

Következő hónap >