Az életrajzod szerint North Yorkban születtél, Kanadában.
Amikor 2-3 éve kanadai útlevelet csináltattam, akkor derült ki számomra, hogy North York már nem önálló város, mert már hivatalosan is Torontó részeként van számon tartva, szóval úgy is mondhatnám, hogy torontói születésű vagyok. North York Torontónak viszonylag külső részén helyezkedik el, amúgy igen sokféle nemzet tagjai élnek ott, igazi kulturális olvasztótégely, nem messze az Ontario-tótól.
A szüleid mióta éltek ott?
Ők Nagyváradról, illetve annak környékéről származtak el, és a Ceausescu-rezsim vége felé menekültek Kanadába. A húgommal együtt mi már ott születtünk. 2000 környékén a szüleim honvágya miatt Magyarországra jöttünk, Érdre. Ott jártam aztán a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba.
Hány éves voltál akkor?
Tíz. Szerencsém volt, mert édesanyám nagyon sokat foglalkozott velünk, és rendesen megtanított minket magyarul. Úgyhogy a húgommal nem volt jelentős lemaradásunk az iskolában, és nem éreztem nagy kultúrsokknak a váltást, amiben segített az is, hogy az osztály, ahová kerültem, barátságos közeget adott.
Aztán miért a közgazdaságtant választottad?
|
Ez elég szövevényes történet. A gimnáziumban nagyon szerettem a matekot, a gazdaságföldrajzot. De az érettségi idején inkább a művészeti affinitás kerekedett felül bennem, és designer, tehát formatervező szerettem volna lenni. Fel is vettek a MOME-ra, ahol igazából az érdekelt, hogy milyen problémák merülnek fel a társadalomban, és ezeket komplex módon hogyan lehet megoldani. De közben a festészet kezdett jobban vonzani, a formatervezésben pedig egyre kevésbé éreztem magam otthon. Ezzel párhuzamosan egy olyan pragmatikus megfontolás született meg a fejemben, hogy ha én festeni szeretnék, akkor nem árt, ha emellett van egy „rendes” szakmám is, amivel el tudom magam tartani. Már akkor is viszonylag kritikusan álltam a képzőművészet intézményrendszeréhez, meg a művészet piacosításához: komoly fenntartásaim voltak és nem akartam beleállni abba a piaci rendszerbe, ami sajnos a képzőművészet nagy részét jellemzi. A MOME első évének végére arra jutottam, hogy a közgazdaságtan ad egy jól hasznosítható diplomát, ráadásul érdekel is, és akkor felvételiztem, majd fel is vettek a Közgáz alkalmazott közgazdaságtan szakára.
Amúgy már az egyetem alatt dolgozni kezdtem: az első komoly állásom a kanadai nagykövetségen volt. Ez egy picike követség, 10-15-en vannak maximum. Úgyhogy én mint gyakornok, komoly szerephez jutottam – energiapolitikával kezdtem el foglalkozni. Azt tapasztaltam, hogy ezen a területen mennyire izgalmasan összeér az üzlet, a politika, a tudomány és a szociológia. Egyre inkább azt éreztem, hogy mennyire nem értek semmit, és ez a felismerés arra inspirált, hogy egyre mélyebben ássam bele magam a témába. De rájöttem arra is, hogy alapvetően elemezni, értelmezni, gondolkodni szeretek ezekről a dolgokról, ez a válfaja sokkal jobban izgat, mint mondjuk a business vagy a menedzsment oldala. És később, amikor az MVM-nél vagy az OMV-nél dolgoztam, akkor is inkább az elemzős feladatokban jeleskedtem.
Mi az, ami izgat téged az energetikai ügyekben?
A komplexitása. Annyi diszciplínának a metszetében helyezkedik el. Amikor a követségen voltam, akkor a Déli Áramlatról folyt a diskurzus – biztonságpolitikai szempontokról, energiabiztonsági kérdésekről, regionális érdekekről. Majd miután egyre többet foglalkoztam vele, láttam az összetettségét. A tanulmányaim előrehaladtával egyre szélesebb és kifinomultabb lett az az eszköztár, amivel az elemzéseimet végezhettem.
Az intézetbe hogy kerültél?
Deák András hívott. Őt még a követségi időmből ismerem, mert mindig hívogattam, meg faggattam őt, ha kíváncsi voltam valamire mondjuk az energetika terén. De a követségi munkám után is rendszeresen találkoztunk, az egyik ilyen kávézásunkkor kérdezte, hogy lenne-e kedvem a VGI-hez jönni. Természetesen volt.
|
Jártál két évig a bécsi közgázra is. Láttál valami különbséget a két intézmény között?
Persze, abszolút, bár az a szak, amelyre jártam, speciális: olyan szempontból egyedülálló, hogy heterodox, illetve ökológiai közgazdaságtant és politikatudományokat oktattak. Egy kicsit belekóstoltunk mindenfajta társadalomtudományba, és talán emiatt a szemlélet miatt is az odajáróknak a 20-30 százaléka a PhD-re ment tovább, ami nagyon magas szám. Itt körvonalazódott bennem, hogy még jobban el szeretnék merülni a közgazdaságtan társadalmi, ökológiai vonatkozásaiban.
Mit takar ez a társadalom-ökológiai közgazdaságtan?
Ez eléggé közel áll ahhoz, amit a ELTE-n Lányi Andrásék humánökológiaként elindítottak. Ez az irányzat megpróbál kilépni a matematizált közgazdaságtani szemléletből, és például politikai-gazdaságtani, illetve társadalmi megközelítéseket is érvényesít annak érdekében, hogy tárgyalhatóbb képet kapjunk a dolgokról. Ebbe gyakorlatilag Marxtól, Weberen át, Polányi Károlyig nagyon sokféle irányzat belefér. Olyan szerzőkkel foglalkoztunk, akik amúgy nincsenek benne szervesen egy mainstream közgazdaságtudományi szaknak a tananyagában, tehát egy kicsit hippiszak is volt ilyen szempontból, a tanárok és a hallgatók is ennek megfelelően fantasztikusan nyitottak voltak. Nagyon sokat tanultam, ez egy kicsit emlékeztetett a torontói kulturális olvasztótégelyre, hiszen a legtöbben valószínűleg az osztrákok voltak, de ők is talán csak az egyharmadát tették ki az ott tanulóknak. A többiek a világ minden tájáról érkeztek, nagyon sokféle diszciplína képviselte magát: az olyan klasszikus közgazdaságtanos arcoktól kezdve, mint én, egészen az angol szakos hallgatókig.
Te magad is mondtad, hogy az energiával kapcsolatos ügyek mennyire komplex megközelítést igényelnek. Nyilván ebben rengeteg dolgot lehet felhozni: a zöld gondolattól kezdve a nemzetbiztonsági vagy geopolitikai érdekekig, sőt bizonyos szövetségi rendszerekhez való tartozás is éppúgy felvetődik. Mi az, ami mostanában a leginkább foglalkoztat ebből az összetett dologból?
A földgáz múltja, jelene, jövője. A disszertációmat is erről írom, hogy a földgáz elosztásáról és a biztonságpolitikájáról nagyon sokat beszélünk, de arról, hogy mennyire fenntartható a földgázfogyasztás, arról kevésbé. Az elmúlt két-három évben indult el az a diskurzus, hogy a jövőben ennek az energiahordozónak milyen szerepe lehet. A földgáz eddig a környezetre gyakorolt hatásában a közpolitikában pozitív narratívába volt helyezve, mert hogy ez a legkevésbé szennyező fosszilis energiahordozó. Számomra nagyon izgalmas, hogy tulajdonképpen ez mennyiben határozta azt meg, hogy az ipar vagy éppen a politikai döntéshozók miként tekintettek rá. Sőt, ha ezt történelmileg még inkább visszabontom, akkor azt látom, hogy már a városi gáz esetében is megvolt ez a pozitív megítélés. Vagyis a szénnel szemben milyen környezeti előnyei voltak, és ez mennyiben segítette azt, hogy az egyre inkább urbanizálódó Európában a városi gáz népszerűvé válhatott. Ez a környezetileg pozitív ítélet aztán hogyan hatott arra, hogy a földgáznak is ilyen pozitív a megítélése. Engem az érdekel, hogy vajon így lesz-e a jövőben is. Mint ahogyan az is izgalmas, vajon mi lesz azután, amikor a földgáz már nem fogyasztható, és akkor milyen jövőképekkel számolhatunk.
Például cseppfolyósított földgázt használunk?
Az kevésbé érdekel, hogy magát a földgázt kondenzáltan szállítják, mert számomra az a mélyebb kérdés, hogy meddig fogyaszthatjuk még egyáltalán ezt az energiahordozót és ez mennyiben függ össze azzal a fajta társadalmi, logikai szervező struktúrával, amit sokan fosszilis alapú kapitalizmusnak hívnak. Ha a párizsi klímaegyezményben rögzített számokhoz szeretné magát tartani az Európai Unió, illetve a világ, akkor gyakorlatilag 2035 után nem fogyaszthatunk semmiféle fosszilis üzemanyagot az EU-ban. Ráadásul még a 2050-es célok sem kellően ambiciózusak ahhoz, hogy reflektálják azt a másfél-két fokos melegedést.
A mostani érdeklődésem egy másik fontos területe az, hogy miként alakul a közép-európai régiónkban az energiaátmenet, hogy az itt lévő infrastruktúrák és a meglévő fogyasztási szokások miként és minek a hatására változnak meg. Hogyan alakítja ezt az a több irányból érkező geopolitikai nyomás, aminek során az EU meg az orosz fél összecsap a fejünk fölött és meghatározza azt, hogy mi az, amit a jövőben fogyaszthatunk majd.
Több helyen is tanítasz. De az életrajzodban szerepel a Milestone Institute, ahol szintén dolgozol. Itt középiskolásokat mentoráltok. Ezt miért vállaltad be?
Szeretek oktatni, bár azt gondolom, hogy egy-két kurzusnál többet tartani nem jó, mert az ember egyszerűen belefárad. Ugyanakkor meg nagyon inspiráló számomra, és nagyon-nagyon szívesen kerülök kapcsolatba mindenféle korosztályú srácokkal. Én azzal az elvárással lépek be az osztályterembe, hogy legalább annyit fogok tőlük tanulni, mint amennyit ők tőlem, és maga az oktatás így ad egyfajta frissességet a gondolkodásban, hiszen kiszakít abból a pusztán tudományos diskurzusból, meg közegből, amihez szokva vagyok. A középiskolásoknak pedig mindig kicsit másképp kell magyarázni azt, mint az egyetemi hallgatóknak, vagy mint ahogy egy kollégámmal beszélek róla. Izgalmas feladat számomra, hogy egy adott kutatási területet értek-e annyira, hogy nagyon egyszerűen és szemléletesen el tudjam magyarázni 16-17 éves fiataloknak.
Az tény, hogy a Milestone-on nagyon tehetséges diákok vannak. Legtöbbjük külföldön szeretne továbbtanulni, rendkívül motivált, érzékeny és intelligens diákok járnak oda, akik jól és magabiztosan kommunikálnak angolul. De amit a legjobban élvezek a velük lévő interakcióban, az az, hogy ők az egyetemistákkal ellentétben sokat kérdeznek. A hazai oktatásban azért masszívan benne van, hogy a katedrán állók és diákok “távol” vannak egymástól, az előadó beszél, a hallgató hallgat. A Bécsben megtapasztaltakat próbálom továbbvinni a különböző kurzusaimban, hogy minél inkább interaktívvá tegyem az oktatást.
A festés továbbra is megmaradt?
Igen, bár két-három éve szinte alig festek. Egy ideje valahogy nem volt meg az a szenvedély, ami korábban jellemzett.
|
De akkor hogyan kapcsolódsz ki, ha nem festesz?
Ha a járvány miatt nincsenek korlátozások, akkor kosárlabdázom. Ezt gyerekkorom óta űzöm. Mostanában rendszeresen futok rövidebb távokat, de ez a műfaj számomra nem annyira érdekes, hamar megunom. Nekem az a jó, hogy ha kergetnem kell egy labdát együttműködésben csapatom többi tagjával.
Nagyon szeretek olvasni, szépirodalmat éppúgy, mint non-fictiont. Ez utóbbit úgy kell érteni, hogy ha megpróbálok kikapcsolódni, akkor nem energiatudományokról olvasok, hanem más tudományterületet fedezek fel, olyat, ami felpiszkálja kicsit is a fantáziámat.
Mostanában nagy hatással volt rám a holland írónő, Marieke Lucas Rijneveld Nemzetközi Booker díjat kapott regénye ami The Discomfort of Evening címen jelent meg – sajnos magyarul még nem olvasható. A nemrég olvasott non-fiction könyvek közül nagyon élveztem Pierre Bourdieunak az államról szóló előadásait (On the State: Lectures at the College de France, 1989-1992), ami mindenképp klasszikus, akadémiaibb mű. Nagyon szeretem a svéd Andreas Malm könyveit. Ő rendkívül eredeti módon gondolkodik a kapitalizmus és a fosszilis energiahordozók viszonyáról. A legutóbbi könyvében (Corona, Climate, Chronic Emergency: War Communism in the Twenty-First Century) a koronavírust vizsgálja a fogyasztói társadalom és a klímaváltozás viszonyrendszerében, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek. Segít abban, hogy picit jobban megértsük ezt a furcsa helyzetet amiben élünk 8-9 hónapja.
Készítette: Siposs Zoltán
